elébb a tornyokat
bennük a szobákkal
pókhálóval a bolthajtások sarkaiban
mécsesek füstjét a falakra
fegyvereid derengő helyét
majd a vaspántos tömör tölgyfaajtók csikorgását
lépteid padlórecsegéséhez
a folyton egymást váltó napszakokkal
bekeríted a tornyaidat
kísérteteidet a padlásra költözteted
kísértőidet a nyirkos pincébe
a hetedik szobába minden szerelmedet
és talán sárkányt is
őt csak azért hogy legyen sárkányod valamire
mindenképpen kell még egy vizesárok
rajta ravasz felvonóhíd
lezárt rostélyokkal fonod be az égtájakat
ügyelsz rá hogy mindenhol
és mindenben
ott legyen a gyanú
végül birodalmad lakóit is beengeded
légből gyártott tornyaidba
nyüzsgésük szórakoztat de fárasztónak is találod
csak ekkor
hasít beléd a felismerés
mostantól minden este azzal fogod álomra hajtani a fejed
nehogy másnap reggel úgy ébredj
máris
rájuk untál
és mind gyakrabban álmodozol arról
hogy mi lesz majd a sárkányod dolga

a tánc beindítja a cselekményt.
elválaszthatatlanok egymástól.
bár később maga lesz a történet
a nézőtéren is, részeként az újabb
felvonásnak. a jogtulajdonosok
boldogok. lám eddig itt is bejött
minden levédett geg. a szerző
értetlenkedve kérdezgeti a rendezőt.
nem akarja észrevenni hogy már
rég nem az ő történetét játsszák.
a címlapokon egy háttérfigura döntött.

Kelebi Kiss István: Limes

elfogyott a terület ahol eddig álltál
hosszú folyamat volt
régóta sejtetted ugyan
hogy előbb-utóbb választanod kell hova lépsz tovább
volt elegendő időd felkészülni
mégis
teljes a zavarod

azt hitted elég lesz eldöntened
mit teszel majd
amikor megszűnik számodra a térhatár
biztosra vetted semmiféle következménye nem lesz
azonkívül hogy pontosabban fogod látni
önmagad
szellemi érzékenységed csorbulhat ugyan
de fizikai mozgástered érintetlen marad
kedvedre járhatsz-kelhetsz
forgalomtól szigorúan elzárt terepen is
ha kellő elővigyázatossággal használod a bátorságod

tévedtél

belső zavar nélkül azonosulsz most
akárhány érveléssel
csakhogy
a túlhajtott pergőtűz lecövekelni késztet az érintett oldalon

az egykori senki földjének lassan
az emléke is feledésbe megy

nyomasztóan transzparens ív fut
horizonttól horizontig
a kételyt nem tűrő bizalom globális védelmet ígér
tűnődni a túlzó gesztuson nincs elég bátorságod
inkább elszánod magad
és a részlettől részletig lengő trapézon
távolsághoz és ütemhez igazítva
kioldod a biztosítóköteled

függöny előtt beszélj
az eltakart valóságról
hitelességed csak úgy őrizheted meg
ha a publikumban fel sem merülhet
hogy magad is alkotóeleme vagy
a sugallt képzetnek

Szokolay Zoltánnak, barátsággal

szánalmas ösztönöd
cserbenhagyott
eltékozolt az erőlködő remény
vértolulássá vált a túlhasznált erekben
a szív
ártatlan gyepűvidék lett a szülőfölded megint
hiábavaló áldozatba bicsaklott

csonkolt hitetlenkedésed nem szűnő
fantomfájdalom

vigyázok hogy ne vegyem észre
mint villan össze tekintetük
nem derülhet ki
hogy mindig is tudtam róluk
a szerepeinkbe visszazökkenve lépdelünk
tovább
a kíséret fegyelmezetten szerelvényt igazít
a tömeg egykedvűen bámul
rég nincs mersze látni
együttlépésünkben
a távolodást

Zavarba hoz, ahogyan szólsz,
ha szólsz, és amiként hallgatsz;
idegesítő, ütemtelen cselek,
mintha folyton árnyékra vetődnék.
Empátia? Éppen most lennél
megértő? Nehogy már helyembe
képzeld magad! Ha sarokba szorítod,
a gyöngytyúk sem válogat elébe
szórt szavak között. Fair play?
Hát persze! Poszter-mosoly fehére
nem véletlenül innen villan haza:
itt kedvezőbbek a fényviszonyok,
és stoptáblától mentes az egérút.

Nyelvemen beszélsz, ellenem fordítva szavaim.
Ha visszatámadnék, saját állásaimat
bombáznám; így csak néhány definiálatlan
gesztusra futja a védekezés látszataként.
Identitásom skalpja régóta ott fityeg
öveden — eltűrhetetlen hatalmi jelvény.
Ötlet kellene, miként kezeljem a helyzetet.
Egymást kioltó praktikákkal lehetetlen
tovább felszínen maradnom. Ideje lenne
végre dűlőre jutnunk egymással. Sarokba
szorítva fokozott biztonsági kockázat
vagyok. Nem érhet váratlanul, hogy döntetlent
ajánlok, felőlem halkan is igent mondhatsz.

Félrevezetésről papolsz, a látszatok
csapdájáról. Csakis értünk aggódsz, persze,
remélve, így talán sikerül kitörnöd
az elutasítottságból. Elképesztő
a verbális trükk, miként lesz a megoldott
gubanc szálaiból jogot korlátozni
rám vetett béklyó, az átvágott csomóból
meg szóra sem érdemes göb egy cérnaszálon.
Végső érved halántékomhoz szorított
szabadság, csőre töltve. Arcunkon egyfor-
ma döbbenet, amikor üresen kattan.

/1/

amikor már semmit nem ér a térdrehullás
kegyelemhitért könyörögve
amikor már az így és itted
csak a türelem feladásával tudod elfogadni
és a reményed is kölcsönkapott
akkor amikor mindenre találsz okot és mentséget
hallgatsz pedig kiáltanod kellene

/2/

amikor már nem tudod a legtöbb kevés-e
a félelmeidben kitartott bátorságod
útnak ereszted a jégen bár tudod hogy ott
sem magad sem más nem lehetsz
de ahol hiszed még tehetnél magadért
mindent és mindenkit mérlegen tartva
kiáltani akarsz pedig hallgatnod kellene

Mint anno a Patriarsije Prudin.
Felmérni, hogy az új ideák milyen
mélyre hatoltak a tömegekbe, és váltak
anyagi erővé. Aztán tárgyszerűen

jelenteni. A szüntelen benne forgás
minden erődet felemészti, és nem
avatkozhatsz bele, nem léphetsz ki
belőle, ha már egyszer elindítottad,

kontakt nélküli szigorú távolságtartással
kell figyelned megbízatásodra. Úgy kell
kitapogatnod a válaszokat, mintha egy

magad készítette kérdőív rovatait
ikszelgetnéd. Néha beleborzongsz:
mi lenne, ha nálad lenne a megoldó kulcs.

Nincs alku? Hát én alkuszom:
konspirálok, fenntartom magam.
Vállalásom világ vállalása,
mégis ellene szól minden szavam.

Kétfelé is hazug áruló vagy!
Saját hazádban idegen haza.
Menekülhetsz, de nem tud megvédeni
magadtól sem a félelmed fala.

Nincs alku, feleled. No persze —
de hát ez a megrepedt pohár,
ez a szétömlő undor, ez az este.
Nincs alku, mondod, de hová lett a nyár.

Nincs alku, bizonygatod egyre —
de hát itt ez a behorpadt alkony,
ez a hullám, amint habot vetve
ítéleteddé fröccsen szét a parton.

Munkanap virrad az ünnepekre,
a csapszék benned most is nyitva áll.
Álladon támaszkodsz lerészegedve,
nincs alku, mondod, de hová lett a nyár.

a szembesülés ezúttal is példásan fegyelmezett
gondosan összecsavart zászlók alatt vonulsz
egységet mutatsz
hogy palástolhasd veszteségeidet
a kiürítendő terepről
még egykedvű bizonyosságként látszódik
a túlpart
mint stratégiai cél
de eléréséhez
lélekben gúlába rakott fegyvereid
hasznavehetetlenek
jobb híján lábnyomokat imitálsz bakancsoddal
a képlékeny mába
mintha szerelvényeidet hátrahagyva
éppen levonulnál
és bízakodsz
hogy még Waterloo előtt csatlakozni fog hozzád
a szerencse

hogyan is lehetne bárkié
akár csak kvantumnyi belőle
ha egyszer mindenkire sugárzik
ám forrása nem rendelkezik vele

birtokolja de nem tulajdon
mivelhogy
visszavonhatatlanul lemondott róla

megannyi egymással versengő teória
magyarázza a miértet
és persze azt is
hogy mit vár el érte cserébe
de minél részletekbe menőbb
annál nyilvánvalóbbá válik
hogy csak közelítő a pontosság

így hát be kell érni
a legkisebb közös többszörösükkel
hogy nem lehet senki tulajdona
ami még övé sem

Belecsaptál a lecsóba. Jól
telibe. Szarva közt a tőgyit.
Elárulhatsz mindent. Magadról.
Nem könnyű persze. Viszont könnyít.

A helyzeten, talán. És rajtad.
Önző lettél. A felismerés
sért, ám mégis el kell fogadjad
igazát. Bátor-e, ki merész?

Kurázsi? Olcsó porhintés, ha
önvalóddal nem nézel szembe.
Mostantól mindig, s nem csak néha.
Vagy mehetsz (te is). A levesbe.

egyre több
a jelentéktelen harci cselekmények száma
amelyekben már nem is kell részt vennünk
visszaütni
inkább csak jelzésszerűen
úgyszólván lovagiasságból
mert még elveszíthetné kedvével együtt
a harckészséget is az ellenfél
aminek defetista hatása a mi sorainkra
beláthatatlan lenne
a stratégiai térségből
naponta
távcső nélkül is szemügyre vehetjük
az ostromlott város kupoláit és tornyait
és
a lövészárkok kemény deszkaágyain
elábrándozhatunk azon
hogy álmunkhoz legközelebb már
ahogy ezt tisztjeink ígérik is
puhára veti ágyunk
a lelkes polgári lakosság

elborzad a tükörbe nézve,
mégsem szór átkot a tükör-
képre, nem dadog, hallgat.
rég megfejtve benne a titkok
nyitja, maga gyújtotta
magára a házat, himnuszos
balsors ez, végső magyarázat.
belesápad mikor megérti,
ami élhető benne, csak így
lehet leélni, hiába remélt
ragyogó sorsot, inkább
hallgat, hogy ne dadogjon.

nem tüntetőleg
nem sértetten tiltakozva
de nem is belenyugvással
szótlanul
a megadás jeleként
inkább csak befelé
mintegy önmagadnak
természetesen
akár a fény
a mezők és vizek illata
olyan magától értetődően
mint a nap- és az évszakok
tudatos fegyelemmel
megtartani
Sorsot és Hazát

Kelebi Kiss István: Külön

Merre?
Mindenesetre tőletek,
ti subát és szekérrudat kifelé
fordítók.
Csak el riadalmatoktól,
valahonnan menekülők.
Akkor hát mégis merre?
Mindenesetre beljebb,
ezzel tartva fenn
a folyamatos menekülés jogát
valahová.

országot hazát
sorsot történelmet dekáz
patikamérlegen
ha mázsányi a súly akkor is
csődgondnokokkal egyezkedik
remélve hogy ő diktálhatja
a feltételeit

nem békíthető
szenvedő alanya
minden konfliktusodnak
valósnak véltnek egyre megy
bárkinek bármikor képes megmondani
hogy mi az igazság
éppen képződő gondolataiban

változásért kiáltva rejti a tudattalanodba
ragaszkodását
fölpanaszolt helyzetéhez
és nem érti
hogy romló közérzetéből
miért nem tud többé
közügyet csinálni

bevallom
fölöttébb zavarba hoznak
olyannyira hogy egyszerűen nem is tudom
hova tegyem őket.
nincs ilyen mondanám
ha nem repkednének mindenfelé csapatostul
eleven cáfolataként
valamennyi ismert létezéstechnikai törvénynek

öntelten vallom
érteni vélem a psziché működését
szeretet és gyűlölet logikáját
mi több
még a szeretve gyűlölködését is

de felmerül a kérdés
lehet-e
akár csak közelítő pontossággal dekódolni
az önzetlennek tűnő szolidaritás
gyűlöletvezérelt megnyilvánulásait
empátia és habzó száj árukapcsolását

nem szégyellem
gyanakvó vagyok

továbbra sem mondhatok mást
csak azt hogy ilyen nincs

akkor hát mitől van mégis

A különbözők, különbségük biztos
tudatában, megkülönböztetésül
gyakorta bélyegzik egyformáknak
azokat, akiktől különböznek.
Persze, ettől a ponttól a formális
logika szabályait követve el
lehetne jutni a felismeréshez:
a különbözés egy másik csoporttól
a saját sorokban szükségszerűen
bizonyos mértékű egyformaságot
generál. Kifürkészhetetlen okból mégis
naponta új kinyilatkoztatások,
röp- meg gúnyiratok, tüzes rigmusok
s jobb sorsra érdemes alkalmi versek
bírnák – egyformán elvakultan – éles-
látásra a lesajnált egyformákat. A
másik oldalon.

hommage à 1989

zászlómat kitűzve
meghirdetem harcom
nem tudom milyen lesz
újrakezdett arcom
túl vagyok mindenen
s mindenen még innen
mindenre elszántan
végsőkig szelíden
nyomaimhoz vissza
cipel felségjelem
csodák múlásában
kezdődhet életem

[1990]

A mutatvány értékét persze némileg csökkenti,
hogy nem fel, hanem rá.
Saját múltat vádként a jelenre.
Vérszemet kapva elhiszi,
hogy lát a gondolatokban.
Egyre emeltebb hangon
magyarázza sanda szándékainkat.
Leckézteti a leleplezést követelőt.
Tettenéréssel ér fel, ahogy,
és beismeréssel minden magyarázata.

hiába az égre ívelő
merész
részekből szerkesztett egész
ideája
ha kinek–kinek gondja
rész

csak a szobor áll

ami félig van készen
lyuk a teremtésen
megkerülni sem átlépni
nincs hatalmad

de megpróbáltad-e
messzebbre
hűvös tapintattal
a helyére tolni

hiába még hiába
az arányok álmodott
harmóniája
csillagok geometriája
hiába

míg csak a szobor áll

addig a rend is csak festett
a szándék még
nem öltött testet
leheljetek hát lelket
a szoborba

a szobor áll

tükör
benne egy macska
szájában két egér

alázatot követel mennydörögve
maga ácsolta szószékről
várod hogy elüljön a visszhang
zavaró körülmények nélkül
szeretnéd meglelni indokait

bizonytalanságodra tesz fel
minden lapot
de nagy igyekezetében
nem ügyel a részletekre
ornátusa alól a fékevesztett gesztusoktól
rendre elővillan a becsületét rég elvesztett mundér

nincs ideje zavarba jönni
nincs több előhúzható cinkelt lapja sem
de még nem adja föl
blöfföl
visszakanyarodik az alázathoz
felvont szemöldöke megrándul
amikor egy szájára vett szóban megbotlik
a nyelve
és világgá kiáltja szégyenét