Egyszer csak megtörténik

 

Ott. Van. Mindenütt.

                                   Ott

Közelebbről? Mindenekelőtt: benned, hiányként. Hiszen fizikailag nincs
jelen, és ennek a körülménynek persze tökéletesen tudatában vagy.
Ám a psziché hogyan is érhetné be ennyivel? Egyszerű, de ravasz trükkel
simán erényt kovácsol a szükségből. Az érzetek szintjén ellentétébe
átfordítva, előhívja a hiány hiányát. Ahelyett, hogy elkendőzni
próbálná, még nyilvánvalóbbá teszi. Kivetítéssel az anyagihoz csak-
nem a megszólalásig hasonló, eleven valóságot alkot magának.
Így születik meg a dédelgethető, megérinthető, testet öltött hiány.
Egyszóval ott, benned és belőled kiszakadva, körötted. Vagyis: mindenütt.

                                    Van

Testét tőled kapta – emlékezetből és egy netről levadászott, pixeles felvétel alapján rekonstruáltad, de lényének–létének forrása ő
maga. (Még akkor is, ha hullámai és rezgései csak pszichéd szűrőjén
keresztül érhetnek célba.) Már úgyszólván magától értetődőnek veszed
egy távolból is a tiédig elérő energiamező sugárzását,
mióta a mentális térben újból egymásba akadtatok. A kezdeti
elragadtatottságot, majd tudatos túlreagálást követően mára
megtanultad, hogyan kezeld — beépült az életedbe. Ha szükséged van rá,
bizonyosra veheted, hogy megtalál, ahogyan te is őt. Mert van. Neked. (Is.)

                               Mindenütt

Azt mondod, mindenütt. De nem túlzol-e megint? Vegyük hát sorra. Kezdjük mindjárt
a legbanálisabb helyszínekkel, mint amilyen, mondjuk, a borotválkozó
tükör. Forgószék a számítógépasztal előtt, tévéfotel. (Az intimebb
szférák hallgatólagos megállapodás alapján kimaradnak a jóból.)
Aztán a hétvégi séták erdői vagy kirakatai. Mozik, színházak,
koncerttermek nézőterei. Télen jégpályák, nyáron strandok. Balaton és
a tengerek. Felolvasó estek pódiuma, irodalmi szeánszokat
befogadó művházak, presszók vagy kocsmák. (Egyszemélyes közönség.) Látod,
koránt sincs benne semmi tódítás, megnyugodhatsz. Csakugyan (majdnem) mindenütt.

                                   Ott

Közelebbről? Mindenekelőtt: benned, hiányként. Hiszen fizikailag nincs jelen, és ennek a körülménynek persze tökéletesen tudatában vagy. Ám a psziché hogyan is  érhetné be ennyivel? Egyszerű, de ravasz trükkel simán erényt kovácsol a szükségből. Az érzetek szintjén ellentétébe átfordítva, előhívja  a hiány hiányát. Ahelyett, hogy elkendőzni próbálná, még nyilvánvalóbbá teszi.  Kivetítéssel az anyagihoz csaknem a megszólalásig hasonló, eleven valóságot alkot magának. Így születik meg a dédelgethető, megérinthető, testet öltött hiány. Egyszóval ott, benned és belőled kiszakadva, körötted. Vagyis: mindenütt.

                                  Van

Testét tőled kapta (emlékezetből és egy netről levadászott, pixeles felvétel alapján rekonstruáltad), de lényének–létének forrása ő maga. (Még akkor is, ha hullámai és rezgései csak pszichéd szűrőjén keresztül érhetnek célba.) Már úgyszólván magától értetődőnek veszed egy távolból is a tiédig elérő  energiamező sugárzását, mióta a mentális térben újból egymásba akadtatok. A kezdeti elragadtatottságot, majd tudatos túlreagálást követően mára megtanultad, hogyan kezeld — beépült az életedbe. Ha szükséged van rá, bizonyosra veheted, hogy megtalál, ahogyan te is őt. Mert van. Neked. (Is.)

                           Mindenütt

Azt mondod, mindenütt. De nem túlzol-e megint? Vegyük hát sorra. Kezdjük mindjárt a legbanálisabb helyszínekkel, mint amilyen, mondjuk, a borotválkozó tükör. Forgószék a számítógépasztal előtt, tévéfotel. (Az intimebb szférák hallgatólagos megállapodás alapján kimaradnak a jóból.) Aztán a hétvégi séták  erdői vagy kirakatai. Mozik, színházak, koncerttermek nézőterei. Télen jégpályák, nyáron strandok. Balaton és a tengerek. Felolvasó estek pódiuma, irodalmi szeánszokat befogadó művházak, presszók vagy kocsmák. (Egyszemélyes közönség.) Látod, koránt sincs benne semmi tódítás, megnyugodhatsz. Csakugyan (majdnem) mindenütt.

Összezavar, kimerít [sikerült megúsznom]

Maga, igen, maga. A nevetséges
esernyőjével a megállóban. Noha
csak szemerkél. Hiába tekergeti
a nyakát. Mióta tudja, hogy figyelem?

Látom, nem köti le, ami odabent
történik. Szerintem törvénytelen így
fölhajtani a feketét. Nem lennék
a helyében. Képtelen rá, hogy élvezze.

Az életet. Bámulom, jobb híján. Most
épp magát az üres járdaszigeten.
Bár már baromira unom, ahogyan
közönyt mímel. Végül is ki figyel? És kit?

Fogadni mernék, fizetéskor bezzeg
mindjárt megélénkül. Talán vissza
is kérdez a számlára. Képes rá. Hogy
a fenébe stírölhet egy ilyen alak?

Jóval kezd, ha vesémbe akar látni.
Roppant kényes vagyok személyiségi
jogaimra. Meg arra is, hogy senki
esernyője ne takarhasson ki semmit.

A valóságból. Vagy előlem. Ami
bizonyos, hogy meneküléssel ér fel
minden gesztusa. Egészen pontosan
a hiányuk. Egyre jobban összezavar.

Kimerít. A várakozás. Jöhetne
már a pincérlány. Vagy a villamos, hogy
véget vessen a képtelen helyzetnek.
Kínos, amikor a fagylalt így visszanyal.

Most szinte szimpatikus, hogy ennyire
elanyátlanodott. Bolond lennék, ha
hagynám lépre csalni magam. Még jó, hogy
végre felszállhatok. Sikerült megúsznom.

Ezt a kellemetlen kalandot inkább
megspóroltam volna. Már egy tök üres
presszóban / megállóban sem lehet megbízni.
Végképp itt az ideje, hogy másikat keressek.

Kelebi Kiss István: Az emlékezés asztala

Háttérben most is [képtelenül]

[Feléd: ez annyit tesz, mint tőled.
A rezonanciák homlokegyenest harmóniája.
Hiábavaló hanyatt-homlok támadásaim.
Idegen égtájak felé — hiány-számban, rokon-időben.
Az épület átellenes szárnyain egymásba nyíló ajtók.
Miközben feléd, addig tőled.
Egyre lehetetlenülőbb.

Belátás, 1973]

*

Annyiszor ismételgette, hogy a közös
múltból egyedüliként felülírható,
míg maga is elhitte, s rászánta magát.
Nem állított valótlant: a történések
még mindig ugyanazok, csak nem egészen
ugyanazért és nem pont úgy estek meg. Hogy
azután miért és miképpen is, már nem
igazán firtatja. Beéri azzal, hogy
végre tényleg el tudja engedni őket.
Teljesen bizonyos benne: többé nem tesz
föl keresztkérdéseket. Még magának sem.

*

Rejtve hagyott részletek megosztásával
adott kulcsot a kezébe szövegei
értelmezéséhez (is). Kész-e használni,
vagy inkább elzárja elméjének titkos
rekeszébe? És ha történetesen el
is fordítja, feltárulhat-e előtte
mélyrétegük? Képes lesz-e megfejteni
történelem előtti jeleket a szív
legbenső falán, és vajon rá tud-e majd
érezni földerengő arcok között a
kezdettől fogva hitelesre? Volt idő,
amikor mindennél fontosabbnak vélte,
hogy választ kapjon kérdéseire. Ma sem
tartja érdektelennek, de tisztában van
vele: már nincs perdöntő jelentősége.

*

Elegendő egyetlen szálat meghúzni
a történet szövetében, és úgy tűnhet,
csaknem értelmezhetetlenné gyűrődik
az egész. Az összkép zavarba ejtően
más. A tájat más szögben világítja meg
a napfény. Más égtájak felől más szelek
fújnak. Másképp hajladoznak a fák, és más-
ként vetnek árnyékot. Más árnyalatú kék
alatt máshol gyülekeznek más formájú
felhők, és más a tükör is, amelyet más
vizek másképpen sima felülete tart
az égnek. Ám a változás mégsem teljes.
Háttérben most is ugyanaz a két ajtó.
Ugyanúgy. Képtelenül egymásra tárva.

Születnének immár [dicsértessél]

Meglep, amikor bevillan a népbolt özönvíz előtti ventilátora
keltette légáramban lengedező légypapírok képe. Esküdni mernék,
azóta sem gondoltam rájuk, pedig legalább negyedórát méregettem
őket, míg végre rám nem került a sor. Elhadartam a listát, csúnyán el is
vétettem – szerencsére még időben helyesbítettem, mielőtt fizettem
volna –, hiszen közben is azokon a ragacsos szalagokon járt az eszem.
Látszatra teljesen megdelejeztek. Persze távolról sem ez volt az első
alkalom szembesülnöm látványukkal, hétévesen pedig már túljutottam
a csapdába esett, ám sikeresen élve kimentett példányokkal végzett,
úgymond nagyfiús kísérleteken is. Ezúttal egész más okból izgattak:
mindössze egy könnyen előhívható képhez igyekeztem kötni a napot,
hogy azután felidézve bármikor eszembe jusson. Ötvennyolc június
tizenhetedikét írtunk, s éppen a Balatonnál nyaraltunk. Egy életre
sikerült megjegyeznem a dátumot, ám a látványhoz kapcsolás trükkjére
egyáltalán nem volt szükség. Most mégis megborzongtat az élmény, hogy bevillant.

Meglep, amikor bevillan a népbolt özönvíz  előtti ventilátora keltette légáramban lengedező légypapírok képe. Esküdni mernék, azóta sem gondoltam rájuk, pedig legalább negyedórát méregettem őket, míg végre rám nem került a sor. Elhadartam a listát, csúnyán el is vétettem – szerencsére még időben helyesbítettem, mielőtt fizettem volna –,   hiszen közben is azokon a ragacsos szalagokon járt az eszem.

Látszatra teljesen megdelejeztek. Persze távolról sem ez volt az első alkalom szembesülnöm látványukkal, hétévesen pedig már túljutottam a csapdába esett, ám sikeresen élve kimentett példányokkal végzett, úgymond nagyfiús kísérleteken is. Ezúttal egész más okból izgattak: mindössze egy könnyen előhívható képhez igyekeztem kötni a napot, hogy azután felidézve bármikor eszembe jusson.

Ötvennyolc június tizenhetedikét írtunk, s éppen a Balatonnál nyaraltunk. Egy életre sikerült megjegyeznem a dátumot, ám a látványhoz kapcsolás trükkjére egyáltalán     nem volt szükség.

Most mégis megborzongtat az élmény, hogy bevillant.

                    *
EgyetleN mondatot
a nyelved hegyén tartva
juss a túlsó partra
át a túlsó partra
és mondd kI végre ott —

egy magyar moNdatot
csak legyen akI hallja
s húzhatod szárazra
a biztos szárazra
– hisz célba ért – csónakod

forradalmas Napok
takarva avarba
mégIs összerakta
végül összerakta
a sors azt a mondatot.

                    *
Tavasz, nyár, ősz, tél
és történelem.
Mérsékelt égöv.

Villámok elkötött lova,
rebellis szelek lázadása,
idő előtti kikelet és
visszatérő fagyok.
Fele korona, fele királyság.
Mérsékelt égöv.

Vetések bedőlt végvárai.
Közelharc homlokon virágzó
szikkel, verejtékszagú aszállyal.
Átszakadt homokzsákok aztán,
dialektika, és hitünk veretése jéggel.
Mérsékelt égöv.

Konok a föld, kitart,
megterem újra:
marad, valami mindig megmarad
fagyálló vermeinkben
és a szív kamráiban.
Lesz tehát ok torra és szüretre.
Kinek-kinek.
Mérsékelt égöv.

Csirát bontó magvak
dacolnak léleknyi téllel,
Születnének immár élhetőbb idők.

Tavasz, nyár, ősz, tél
és történelem —
ez az ország végül is
egyévszakú.

Dicsértessél hát,
mérsékelt égöv!

fölemelt kezekkel

leszünk jóval több mint
most mégis csak ennyi
van ami van s abban
pont ezt kell szeretni

ezt kell mert ezt lehet
bár sokszor csak alig
fölemelt kezekkel
megyek egész addig

ahol homlok koppan
elérve a falat
visszaút ha van is
már nincs rá akarat

akkor hát támasszuk
te onnan én innen
sok van közöttünk de
előttünk még minden

Revans

[játék oldással, kötéssel,
menetrenddel]

Halálra bosszant, ahogy szememre veti —
mások szemével példálózva. Fogalmam
sincs, hogy mikor hozta először szóba O-t.
Meglehet, elővigyázatlanul simán
elengedtem a fülem mellett a célzást.
Mert bizonyosan az volt, hiszen
azóta le nem szállna a témáról.

Ennek sem tulajdonítottam komolyabb
jelentőséget, míg észre nem vettem, hogy
mire megy ki a játék. Szinte sugárzott
a boldogságtól, amikor végre nekem
szegezhette a zavarba ejtő kérdést:
el tudom-e képzelni O tekintetét
az árbóctól való eloldozásának

pillanatában? Meghökkenésemet ki-
használva a folytatással módszeresen
elzárt minden lehetséges egérutat.
Mit érezhetett O – forgatta meg bennem
a kést –, rádöbbenve, hogy kötelékei
szorosabbak, mint valaha? Hogy innentől
kezdve belülről szól a csábító ének,

és engedelmeskednie olyan kényszer,
amelynek sem ellenállni, sem eleget
tenni nem lehet képes? Nem válaszokért
fürkészte arcomat – teljesen bizonyos
lehetett benne: nincsenek –, bénultságom
akarta a végletekig kiélvezni.
Azóta számtalanszor hagytam felelet

nélkül menetrendszerűen ismétlődő
monológjait. Egészen mostanáig.
Válaszolni természetesen ezúttal
sem tudtam volna, ám felötlött egy
másik kérdés a sajátjával szemben.
Vajon elképzelte-e már, mit olvasna
ki az O-t eloldozók tekintetéből,

amikor belegondolnak, hogy fogalmuk
sincs róla, mi az, amit elmulasztottak,
és ami O egész életét ki tudja tölteni?
A beállt csendben van elegendő időm
mérlegelni, hogy mi legyen az eddigi
menetrenddel. Összetépjem, vagy átírjam?
Most mindenesetre az arcát fürkészem.

Szárazdokk

A víz illata, mióta eszedet
tudod. Napjaid mégis part fövenyén.
Peregnek. Lábujjaid között homok-
szemek. Néha feltűnik egy vitorla
a horizonton. Ilyenkor felsejlik
még a gyermeki vágyakozás: hányszor
képzelted magad a fedélzetre, s épp
a kormány rúdja mellé. Most nincs merszed
szemügyre venni lassan tűzifává
korhadó hajódat a hervasztóan
reménytelen örökös szárazdokkban,
amivé sufnidat kinevezted. Már
álmaidban sem szállsz vízre. Egymásra
torlódnak napok, hónapok, évszakok,
évek, akár hullámok a tavon, és
összeér minden egyetlen eleve
beteljesült várakozássá. Egyre
rövidebb karnyújtásnyira a túlpart.

Hívd inkább, mondom

Verdiktre vársz, verbális tankra,
s már minden mozgó: célpont, mivel
ő mozgatja. Elképzelem, mint
tépem föl előtted ingem, lőj!

Annyira valószerűtlen, nem
állom meg nevetés nélkül.
Sehogy sem tudod hova tenni,
hisz rettegnem illenék. Veled.

Kívülről érkezik védelem —
ígéred. Csupán el kellene
fogadnom: megint megeshet, hogy
akár önmagammal szemben is.

Belemelegedsz, és szélesen
magyarázod a tévedésről, hogy
kölcsönös. Hogy te meg-, míg én el-,
a múlt pedig már soha többet.

Tanultál belőle, ugyanis.
Elnézem, ahogy gesztikulálsz,
s bólintok befelé, hát persze.
Hívd inkább a tankokat, mondom.

Kelebi Kiss István: Lepke(háló)

Pillangó(d)ef(f)ektus [kérdések, föltéve]

A megválaszolhatatlannak tűnő
kérdések már szinte jobban izgatnak,
mint maguk a válaszok. Perverzió?
És vajon kié? A szerzőé-e, vagy
a szövegé? Lehet minden gesztusod az?

*

Többszörös védőréteg alatt nevelted
vállalhatóvá arcodat. Hogy milyen áron,
mindketten tudjátok. Megérte-e? És:
mire mehettetek volna maszkok nélkül?

*

Amióta fölismerted magadban,
már el sem veszítheted. Durván hangzik:
innen nézvést nincs szükség rá. A puszta
képzete is perdöntő bizonyosság
marad. De mondd, hová lennél nélküle,
ha csak benne találhatod meg önmagad?

*

Elég szárnyát billentenie benned,
s te máris elhiszed: vele rezdülhetsz.
Ez lenne hát a pillangó(d)ef(f)ektus?

*

Disszonáns lehet a legtisztább öröm
is, ha óvatlanul nyakába öntöd.
Képes vagy-e az ő szemével mérni
a számodra csökkenő távolságot
váltig egymásra nyitott ajtók közt, és
érzékelni tudod, mit jelent neki,
amivel te oly boldogan beéred?

*

Átfolyatod magadon. Transzfúzió.
Ha kiürül a tasak, újratöltöd
vele, hogy a véreddé váljon. Neked
használ, de meg mered-e kérdezni:
jó-e neki, és ha igen, akkor mire?

*

A líra képlete: érzelem + logika.
Definíció szerint az érzelmek
logikája. De ki fejti meg, hogy ez-mi-ez
az elcseszett, lehetetlen szöveg?

Komfortzóna

Túlfeszültség, majd rövidzárlat.
Totális homály a belső tájon,
és érzékek farkasvaksága.
Kilátástalan volt, be kell látnom.

Sehonnan sehova menet. Rend.
Velünk lett üres az összes járat.
Arcodra nyíló váróterem.
Túlkésleltetett retard varázslat.

Óvatlanoknak csapda is lehet,
nekünk már belakott komfortzóna
az elmeközi tér. Felszikrázunk
benne, mintha áram alatt volna.

Lehetne több, de hát ez sem kevés.
Így is van, aki csodának mondja
(noha úgyszólván triviális): mi
vagyunk egymás mentális G-pontja.

egyszer csak megtörténik

Percze Miklósnak, barátsággal

és megemel ne méricskéld mennyire
öt centi is mérhetetlenül távol
van a földtől és hihetetlen közel
az égbolthoz egyszer csak megtörténik
rezonálni kezdesz hullámokra és
kilépsz a síkból valószerűvé válsz
a térben eggyé érzed magad velük
fölismered együtt történhetsz te is
csupán arra kell vigyáznod hogy minél
később engedd el ami megérintett
bár nem tudod nem elengedni mégis
végleg nyeregben vagy mióta elég
felidézned a puszta képzetét hogy
megérintsen megemeljen és együtt
rezegve megtörténj újra meg újra

Szerep – csere – satöbbi

Fogalmam sincs, hány, soraimba gondolt
satöbbi állít meg jól elhelyezett
aknaként, míg követsz a szöveg tőlem
is független csapásain, ha egyszer
nem írtam bele őket. Simán le is
vághatod a túl éles kanyarokat
és meredek kaptatókat, hogy saját
ösvényt keress kockázatmentesített
olvasatokhoz. Elháríthatsz minden
késztetést, sugallatot: ha nem hagyod,
hogy tovább munkáljanak pszichédben, nem
mutatnak majd túl önmagukon. Szavam
sem lehet, ha így teszel, ám tudnod kell,
ezzel egyúttal fel is cserélődnek
a szerepek. Mostantól én követlek
téged — a szövegeimmel. Nem csupán
újakkal (amelyekben megpróbálom
olyan agyafúrtan telepíteni
virtuális aknáimat, hogy alig
maradjon esély elkerülésükre),
de a látszatra hatástalanított
régiekkel is. Kell-e mondanom, hogy
az egészben ez a legizgalmasabb?
A leíratlan, alvó satöbbik még
mindig be vannak élesítve. Elég,
ha egyetlen pillanatra alábbhagy
veszélyérzeted, például váratlan
hangulatváltozás miatt – satöbbi
(tessék, most leírtam!) –, és biztos lehetsz
benne, hogy működésbe lépnek. Sejted,
milyen lelkesen szurkolok magunknak?

szelíd és kérlelhetetlen

„nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja”
Faludy György

                      *

csak ami kerek mint a vég
– megkerülhetetlen
csak ami véges mint a lét
– bevégezetlen

csak ami elhárítható
– kivédhetetlen
csak ami elárulható
– megtörhetetlen

csak ami megvádolható
– cáfolhatatlan
csak ami bitorolható
– kisajátíthatatlan

csak ami többszörözhető
– mindig oszthatatlan
csak ami elégethető
– kiolthatatlan

csak ami lerombolható
– megronthatatlan
csak ami mindennapi szó
– kimondhatatlan

csak ami mindig esendő
– rendíthetetlen
csak ami múlt és jövendő
– szelíd és kérlelhetetlen

Kelebi Kiss István: Az angyal érkezése

Várakozó

Íme, neked is fényesedik az idő
(noha a nappali világ mind rövidebb):
túlhordott viselet deprimáló tükrét
idegen szemmel bámulod. Pedig volt, hogy
már hetekkel korábban kiakasztottad
hangolódni az alkalomra, amikor
felöltheted, s közben magad fényesedtél,
hogy legjobb formádat hozva köszönthesd majd
az újra megszületőt. Közelít megint
az ő ideje, de egyre nehezebben
lényegülsz hozzá. Eltompult érzékekkel
erőlködsz, hogy valamiképpen mégis meg-
idézd, végül belátod, már csak arra tudsz
várakozni — arra a várakozásra.

Lorelei fésűje

Hiába bevált trükk, amely most is csábít,
hogy úgy, mint aki nem is mondja, csak kérdi —
sehogy sem megy. Folyton feleletnek látszik.
Szóljon direktben inkább, démoszthenészi
elszánással (az a kavics még a számban),
remélve, nem pusztán dadogásnak hallik.
Úgy kellene a lehető legtisztábban
artikulálni a semmitől csak alig
érzékelhetően különböző mindent,
hogy nagyrészt hiányoznak hozzá a szavak.
Nem(csak) belőlem, hanem a nyelvből. Hiszen
a fogalmak azonnal szertefoszlanak,
ha a határtól még hajszálnyival innen
neveznénk meg velük, ami odaát van,
(illetve nincsen), s szinte az is átbillen
ilyen közelségből, ami általában
kézzelfogható. Maradnak hát a pszichés
érzetek, valamiféle nyelv nélküli
költészet leírhatatlan szavai, és
Lorelei, mint jelkép: fésűtlen fésüli.

tudat alatt mintha

most hogy tudok rólad
valóság lett bennem mindaz amit eddig tudtam
összerakós türelemjáték
rám osztottad benne az alany szerepét
és így mintha
mindketten
egy időben egy helyen tesztelnénk
a magunk tudatát
miközben úgy oldódunk egymásba
akárha a valóság cáfolatát
éppen
a jövőnk kristálygömbje mutatná

Jutalmunk lesz ott is

Valahány kárpitunkon Egy a hasadás.
Hamar felfedeztük, hogy magunkra nyílik:
éjünk égboltján csillagként ő sugárzik,
zenitjeinken ő delel, ő dereng át
titkaink homályán. Ám ennyi év múltán
mégis törvényt bontunk mi ketten kárpitunk
egymáshoz mind hasonlóbb mintázatával,
benső égboltunk ikercsillagaival,
zenitünk idejének zavarba ejtő
összecsúszásával és egymásnak is föl-
derengő titkainkkal. Szándékkal szabályt
sértve mi egyebbek vagyunk. A büntetés
persze kijár, ám jutalmunk lesz majd ott is.

L’éternel retour

Jeleket küld életem fája,
a magról eredt ezüstnyárfa.
Alig látszott, ám rátaláltam
bújócska közben a susnyásban.
Kérleltem az Istent, segítsen,
hogy baj nélkül áttelepítsem
a kertbe, ahol nyaraimat töltöm.

(Persze, gyakorlatilag
rögtön elszáradt, mégis zöldbe
borult, rá egy esztendőre.)

Azóta
üzen tavasztól őszig lombja
zöldje, sárgája, bronza, rőtje,
miként az is, hogyan hull földre
a levél (a zörgő avar
számomra csupán vételi zavar),
és hív a kert a következő körre.

meghívók

ne törődjön a lábtörlővel
nyomja le a kilincset
lépjen be foglaljon helyet
legyen házigazdám a házamban
lásson vendégül asztalomnál
birodalmam vegye birtokba
nyomatékosan felhívom figyelmét

figyelmeztetés nélkül fogom szeretni

nyomatékosan felhívom figyelmét
birtokba vettem birodalmát
majd megkínálom asztalánál
mert vendégem lett a házában
ha itt vagyok jöhet bármikor
de ne nyomkodja azt a rohadt kilincset
és a lábtörlőbe törölje a lábát

ne belém

Kelebi Kiss István: Célszemély

dicsérni őt

ahogy már annyiszor
újra meg újra ráérezni a horizonton túlmutató
távlatokra
igaz egyre fáradságosabb ugyanarról valami újat mondani
szédülésig rótt köreid csigavonalában
felismerni és megélni mindazt ami
eltér az előző ciklusokban felismerttől
hogy minden helyzetben megtaláld az alkalmas szavakat
bár vészesen fogynak
tudj újabb áradást remélni a most sziket virágzó
ártereken
és közben folyamatosan hinni abban hogy meghallja azt is
amikor a szavakat megelőzve már benne szólsz

ambíció

szeretném én is a halhatatlanságot
de nem művekből emelt piramis jövőnek konzervált
lakójaként
mert mit is keresne szabadon lobogó szellemek között
egy papírbörtönbe zárt múmia
meddig jutna a végtelen időben amelyben még
a legkiválóbbnak is csak szakaszgyőzelemre lehet esélye
az én becsvágyam nagyobb ennél:
ha egyetlen pillanatra is
de itt és most
magadban érezz halhatatlannak amikor olvasol

Lombok és rügyek ǁ Ha nem dezertálsz

                 [párhuzam(os)ok]

Mikor máskor, ha nem azonnal?
Elszáll az utolsó alkalom,
hogy megtöltsd őket tartalommal,
s túlléphess végül a szavakon.

Itt és most, vagy megint elsumákolod.
Ahogy szoktad. Hiába képzelegsz, hogy
mást tettél volna – vagy tehetnél majd –, mint
amit. Persze, nincs predesztináció.

Beérni most ennyivel kéne.
A pohár tele már nem lehet.
Attól a teljesség igénye
még nem délibáb, hogy így esett.

Egyedül az „akkor, ott” determinál
annyira egyértelműen, hogy soha,
sehol nem változtathatsz rajta — csakis
az éppen adott időpontban–helyen.

Lombosodik a nincsen bokra,
a rügyek mind téged rejtenek,
feszegeted, de nem mész sokra,
már az is siker, hogy sejtenek.

Ha nem dezertálsz folytonosan, akár
még vissza- és előremenőleg is:
koordinátarendszered felülírt
pontjáról más szögben látszik múlt, jövő.

A Valóság nyerhet, ha vele
áll rajthoz a Vágy és Képzelet?
A Van eljátszhatja, hogy lesz-e,
ha benne él minden életed?

Felejtsd el, amit a carpe diemről
tudni véltél. Semmi nem kínál nagyobb
élvezeteket a szabadság biztos
tudatánál. Legyen minden perc tied.

képtelenség

mondod
annyira határozottan
mintha léteznének nem elképzelhető képek

igyekszem elgondolni
lehasítom magamról a körbeölelő ürességet
és csak a szó hangalakjára figyelek
kép sehol
visszhangtalanul kapaszkodót keres a megidézett csend
de várok
lazán gyöngyözik a homlokom
kép nélkül gördülnek le az izzadságcseppek
kép nélküli patakok indulnak
csorognak át a semmin
anélkül hogy képük lenne magukról
feloldódnak a visszaidézhetetlen ürességbe

nem sietek
előbb-utóbb meg kell hogy törjön az átok
előbb-utóbb kép kell hogy formálódjon a szóból
a képtelenségnek is képe kell hogy legyen
amit tetszés szerint formálhatok
ki- és ráfesthetek
letörölhetem
kitapogathatom a körvonalait
még retteghetek is tőle
a kép nélküli kép el fog kísérni
és megfigyel mindenhol
befekszik közénk és elérhetetlen leszek a magam számára is
míg képpé nem tudom tenni
nincs ok elsietni
mindegy hogy melyikünk töri meg a csendet
csak érvénye legyen amikor megtörténik

kimondom újra
szeretlek

Kelebi Kiss István: Remény 2.

leárnyékolva

gyenge antennáinkkal foghatatlan
az első korszellem hibátlan összhangja
csak vízióink súrolhatják
a teljességet
de
a tudás ködrétegét váratlanul átüti néha egy-egy lélekrepesz

a résen
beáramlik az univerzum
érzékeinknek idegen anyaga
és táplálja a reményt
hogy
hazatalálhatunk még abba a már végzetesen elfelejtett kertbe

Kelebi Kiss István: Remény

egymásbaforgás

nincs vége semminek. kezdődik elölről.
kezdete sem volt, mert mindig benned lakott.
egymáséi vagytok: két kiszolgáltatott.
felrúg minden szabályt, ahogyan előtör
előjel nélkül az alattomos roham,
ahogy megnyilvánul minden jelenléte,
hiánya. vesztedre pályázik, s vesztébe
fut, hogy kifáradjatok csaknem boldogan.

(az új menet előtt töredék béke van.)

el

lehetetlenülés

miközben felé én addig tőle csak
rezonanciák
a hiábavaló hanyatt-homlok támadások
megannyi végsőkig elszánt megfutása
az épület átellenes szárnyain egymásba nyíló ajtók
rögeszmés képzetében váltig
távolodunk

impact

semmitmondó partok.
tükörsima vizek.
szenvedsz a kudarctól.

átmenetileg.
majd feltámad a szél,
s mihelyt elhiszed,

hogy nyílik újabb esély,
vitorlád feszíti
dac és szenvedély.