Innen lesz szép nyerni. Tét nélkül
is tovább tekerni. Nem törni
célra, csak gurulni, végül majd
illőképpen megköszönni, hogy
nem volt kényelmetlenebb, sőt,
úrrá tudott lenni rajta — bár
belekopott a nyereg, mégis-
csak megülte egy magadfajta.

Kelebi Kiss István: Összegzés

Ha majd észreveszed

Babrálnál-e évekig a zárral,
ha pontosan tudnád, mit találsz az ajtó mögött?
Mennyire lepne meg, ha kiderülne,
magad hordtad oda
önmagad elől?
És miután észreveszed,
hogy ott benn sincs kívüled senki,
hogy
nincs több föltáratlan titkod,
képes leszel-e a létezés meztelen gesztusával továbbadni
a szavakba nem önthetőt?

viszonylatok

új sebeket üt rajta, ahogy
leplezni próbál. gyengesége
megint elárulta. visszasűrűsödni
képtelen. egyenes lett, amelyet
duplán kívül eső pont vonz. újra
és újra megpróbálja áttörni
az eltérő dimenziók korlátait,
de csak síkban folytatódhat. akinek
ennyi jutott a térből, legyint rá
végül, minden irányban végtelen.

előzmény

egyszerűen megtörtént
innentől kezdve folytatás vagy
és csakis ebből a pontból tájékozódhatsz

áthághatod ám megmarad keretnek
eldobhatatlan agresszív iránytű
le kell takarnod hogy eltévedhess

innentől
élesre állított ösztönökkel
kell járnod elaknásított terepen

minek feszegetni ami lezárult
ha egyszer eljutottál a felismerésig
hogy már nem bánt a bélyeg „elutasítva”

csukott szemmel

ennyi évvel a hátam mögött
könnyű volt felismernem
a nyilvánvalót
mégis megittasodtam tőle
és
nem tudtam ellenállni a késztetésnek
kipróbáltam
hogy előbbre való-e számomra a tartalom
de
a szöveg
mintha pengeéles köszörűkövön csiszolódnék
pattogó szilánkokra hasogat
pillanatnyilag
a legfontosabb gondom
hogy csukott szemmel
elkerüljem
a megvakulást

lex optimi

vannak akik tökéletesen kiélvezik az életet
a poharuk
napról napra kiürül

mások hajlandók elfogadni
hogy a lehetséges világok legjobbikában élnek
náluk a pohár
csordultig nap mint nap

de mikor fel kell állnunk az asztaltól
rádöbbenünk
hogy szomjúságunk csupán fikció volt

kétszintes

csapdává vált ez a tetten ért komfortzóna
aki beleesik
menthetetlenül ott ragad

sovány vigasz
hogy aki a háló közepéről figyeli vergődését
szerencsétlenebb nála

sohasem repült

Mondhatni

Mindened merő áttétel és hasonlat.
És csupa majdnem.
Úgyszólván átéled.
Jóformán azonosulsz.
Mégis, mintha túlértékelnéd.
Szinte szétvet az igyekezet.
Úgyszólván a becsvágyra bízod magad,
amelytől hajtva újra meg
újra nekilátsz körülírni,
amit sehogy sem tudsz pontosan megnevezni.
Így marad a majdnem, az úgyszólván,
a sok jóformán, a kikerülhetetlen mintha és a szinte,
a szinte már végső kétségbeesésben.
Úgy is mondhatnám, nem túl elegánsak ezek az
áttételek.
Ha sikerül ritkítanod,
hajszál híján akár védjegyként is működik,
amit többé-kevésbé el is fogadsz
hogy úgy-ahogy lezáródjon vele
a mondhatni versnek készült versed.

Tamás mondja

Immár megtapintván a sebeket
nevén nevezi őt
elé térdelve
ad példát hitéről
mostantól úgy vigyázok én rád
mondja
ahogy a tűz vigyázza őrzőjét
elrejtelek sebeid mögött
de neveden nevezlek mégis
hogy halhatatlanságodban felismerhessék
a magukét
már oldhatatlan bennem ez a béklyó
Te tetted azzá Mester.

Kelebi Kiss István: Fekete láng

Égtájak merőlegesén

Mi az én didergésem?
Átok vagy fohász?
Szikláknak feszülő tenger
indulatrajzolata?
Időnk csillagporában
kitáruló szárnyak?
Pikkelyes rozsda repülésünk ívén?
A moccanatlan táj rezgő forróságában
fejtetőre állt zenit?

Csönd és csömör lakmározhat rajtam,
marad a hangom, marad a vérem,
de a szó kevés, ha szó marad,
és a fegyvereimmel sem megyek semmire
ronthatatlan arcoddal szemben:
szerelem!

Égtájak merőlegesén didergek.
Gyönyörűséges ellenségem,
üldözőm,
engedj végre leszállnom a földre,
adj ennem, innom,
hogy életre melegedjek végre!

szeméről a por

úgyszólván egy vele
noha túlmutat rajta
a forrás ő maga
érzetek szintjén mégis
akárha kívülről kerítené hatalmába
egy különös képzet
hogy azután belső kényszerként
megnyilvánulásra késztesse
újradefiniálja
ahányszor csak átéli
sokáig így sincs elegendő bátorsága
felismerni érvényes történései sorozatát
és a szerencsét
hogy már életében létezni kezdett

Színváltás

Költőnek tudtad őt. (Ma is: az.)
Persze tüskésnek is, szent igaz.
Ha szúrt is: mint a rózsa szára.
Másra figyeltél — illatára.
Most fintorogva, talán bánod,
de színt vallott: sárgára váltott.

Kelebi Kiss István: Gondolatátvitel

transzportálás

mint felsértett havon seb
kötésen vér
korona rubintja
rozsda hibátlan pengeélen
tábornokzubbony díszítésein átütő
gyakorlóruha izzadságfoltja
keményített ingmell-kézelő
püspöki palást
ahogy illetlen álmokban olykor
önérzetemként
fölbuzogsz

ami nincs

személytelen ige
első személy
ráolvasott csillagok
szemmelvert éj

a hit ami nincs
felvérzett ing alatt
a híd ami nincs
alattad beszakad

a város ami nincs
tornya felhőt temet
a vetés ami nincs
száraz hamu felett

az otthon ami nincs
kilakoltatott
isten aki nincs
halott mindig halott

a világ ami nincs
felvállalt magad
az alku ami nincs
kárhozottként tagad

szemmel vert csillagon
személyed hite
személytelen villan
a ráolvasott ige

amióta elhiszem

hogy van elérhetetlen
már el is érem
bármikor abszurdba hajlok
a folyvást valószínűtlen
ébredéseimben

imágó

most itt vagy a falnál
beragadva
reményed semmi
te vagy a fal
az összes utad itt fut össze
egyetlen útba
és nem sejtheted hogy innen hová

az egyetlen út már
tebenned fut

Kelebi Kiss István: Titok

Creatio continua

Fedésben volt,
az egó árnya nem engedte látni.
Évekig illesztgette maga köré készen kapott korlátait.

Egy örvény mélypontjára jutva érte kegyelem.
Nem sejtett erő ébredt benne
(de a kitöréskor még maga előtt is tagadta,
hogy bármit is kapott).

Tizenkilencre húzott,
és máig beleborzong, amikor felidézi,
mit érzett rádöbbenve,
ki volt az osztó —
azóta fel sem ötlött benne, hogy cinkelt lapokhoz nyúljon,
pedig gyakran áll vesztésre.

De megértette,
hogy semmi, amit kapott,
nem volt,
és sohasem lesz kulcsrakész.
Feltárult előtte a folyamatos teremtés titka.

mindenen túli pillanat

a sértett
már önmagának is megbocsát
az utolsó pillanat utáni idő
egykedvű készülődés
nem érti hogy miért izgatja
mégis
milyen színű lett a bíró arca
az ítélethirdetés alatt

hozsánna

terhedet leraktad
szökellhetsz könnyű lélekkel
ifjonti rétek füvén vagy frissen hullt havon
míg hátizsákod töltik
ólmot és tollpelyhet markoló kezek

tudhatod
mezők harmatát és karácsony ünnepét
ajándékul kaptad vissza azoktól
akik bátrak voltak sorsodba
nyúlni

megőrizni eddig volt
hited
de innentől
már el nem hagyhatod

Tükröm, tükröd

Lehet-e random egy ember
karaktere? Hol ilyen,
hol olyan? Hinnéd, a tenger
is mindig más, mikor milyen

a szél iránya, ereje.
Pedig fújjon bárhogy, éppen
csak arra képes: fölkeverje
felszínét. Ám lenn, a mélyben

jóformán alig valami
változik, s átmenetileg
befolyás alatt tartani
sem sikerül semminek.

A hasonlat persze sántít.
A tengeren még hullám se
vagy, de legalább hangyányit
tűnödhetnél rajta, tán te

magad is felszínként rejtesz
egy egész univerzumot.
Szélcsended, viharod nem lesz
rá hatással. Már tudod.