Minden ölelés véget ér,
még az is, amelyik elmaradt,
máig mindegyik bennem él —
bár egyikükhöz sem volt szavad.

Minden ölelés véget ér,
de lehet, hogy el sem kezdődik.
Kettőtől egyig jutni kérsz,
én egytől szeretnék kettőig.

minden éjszaka

talpba fúródott tövis lüktetése
bordák páncélzatán áthatoló fájdalom
gyulladt szálkákkal megvetett körömágy
vértolulás a homlokcsont mögött
dobhártyán doboló indulat
fölöklendezett sérelmek
kezeletlen gennyedő sebei
oktalanul haragvó szíveinkben
minden éjszaka

macskaléptek könnyedsége
bordákhoz nőtt páncéling
vaskesztyűkkel óvott körömágy
hiányod lüktetése a homlokcsont mögött
dobhártyánkon zúgó csöndben
lélekfűrésszel kikezelt sebeink
szíveink elegáns közönyéből
ujjaink ölelkezésébe zártan

sem múlhatnak el többé

egy metafora jelentésváltozása

                  /1/

én voltam ez is
hagytam
elüszkösödni
és most elképedve nézem
a csonkolt végtagot
hiányzó kezemmel a
semmit markolom

                  /2/

elvesztett fél karomnak hittelek
s míg arra vártam
hogy visszavarrják
te mozdulásra bírtad
így lettem végre
ami kezdettől
lennem kellett volna
fél karod

Enigma

Úgy adott föl rejtvényt (és
ráadásul rólad!):
az ő kulcsa is kellett
hozzá, hogy megoldjad.

Könnyítést is kaptál, mert
benned rejtette el.
A kényes kérdésekre
új kérdéssel felel,

de úgy, hogy – találd ki te! –
még csak fel sem teszi.
(És mindketten tudjátok:
már válaszoltál neki.)

Hát marad a status quo.
Szabad, amit szabad.
És nincs más választásod:
rád kell bíznod magad.

parabolafonat

egy hangaszállal
túlhangoltan
hogy
akkor is csak téged
csak rád
várakozás
hogy a majd
és a most
már
az egészen mellettem
melléd
és hazaérve
a várakozásom
várakozásoddá
legyen

bontom

Déva várát
dübörgő buldózer vonul föl képzeletemben

a megvakult lőrések alól
figyelem
a megdőlt bástya dohos falából kiomló
nőm
árnyát

megérint a helyzet melankóliája
ám felmérem
az omlás nem rám szakadt
élek
nekem csak a törmeléket kell
eltakarítanom

Kelebi Kiss István: Akt

megismerés

előbb a nyak
a kendőzetlen vállak
a mellek fedetlen mosolya
a térdek
a combközép amit szabadon hagy a szoknya
a csípő takaratlan kitárulkozása
végül egy leplezetlen gesztus
ba
csomagolt
meztelen tekintet

fejlődés

az eredendő szereposztás
én a tekintet
és
te a látvány
aztán némi zavar
mert
két látvány és két tekintet
de
tekintetünk egybekapcsolódásával
immár másodlagossá vált
a látvány

előhívódik újra

egy kép a fényérzékeny lemezen
párálló hajnalon vonat
a völgyön át
tengerszemek
fülkeablakból
a felbukkanó emlékezet
végérvényesült
titok és várakozás lesz
akár egy gombostűvel rögzített
lepke

Bizonyosság tükörnézetben

A „gyermekké tettél” kiszolgáltatottságának
nyomai nemcsak az elme, de a psziché merev-
lemezéről is már évtizedekkel ezelőtt
végleg törlődtek. A vágy titokzatos tárgya is
azonosíthatatlanná vált, hiszen sejtjei
vagy fél tucatszor kicserélődtek azóta, hogy
legutóbb láttad. Ráadásul tökéletesen
tisztában vagy kötöttségeiddel. Akkor mégis,
miféle függőség lehet, amelytől nem tudsz (és
meg sem próbálsz) szabadulni? Letéve utolsó
maszkodat, mi az, amit még mindig feltétlenül
meg akarsz mutatni magadból — neki? Megannyi
kérdésre tőle vártad a választ, de rossz helyre
címezted őket, a fölismert anima bizonyosságában
csakis magadban találhatod meg.
Mindegy, hogy ő mit gondol erről, és mit érzékel
belőle, a tény kétségbevonhatatlan. Így hát
kezdeni kellene vele valamit. Ha lehet,
együtt. Most ennyi teljesülhetne belőletek.
A hátralévő idő talán elég lesz, hogy
fölkészüljetek, másodszorra sikerülni fog.

pillangó

második lehetett volna
igaz
egyben a legérdemesebb
egy reményteljesnek ígérkező kollekcióban
csakhogy
már az elsőt sem sikerült levadászni
azóta sincs hát semmilyen gyűjteményem
van viszont egy eleven
lepkém
vele szoktuk röptetni egymást

        Kelebi Kiss István: Az elbizakodott

Most is azt reméled

Mi lett volna ha Érvénytelen kér-
désekre nem adható érvényes
válasz Próbáld hát érvényesre
fordítva mi nem lenne ha Nyilván
nem lennének ezek a sorok sem
Pontosabban nem ezek lennének
amelyekben legalább második-
ként mindenkor ott munkált a
szándék elégtételt venni a sorson
Most is azt reméled olvasva őket
érvénytelen kérdések sorát kény-
szerül föltenni magának aki egy-
kor fejedre olvasta félreértése
voltál És már bánja hogy sorve-
zető nélkül olvasott

Talán egy árnyalatra

Minden kérdésem felőlem tudakozódott,
amikre semmiképpen sem adhattál hitelt érdemlő választ.
Nevetséges, mennyire szűklátókörű tud lenni az ego
(nem mentség számomra, hogy a tiéd is az volt).
Sértettségemben nem kérdeztem rá,
ugyan mitől vagy annyira bizonyos magadban,
hogy képes vagy feltételezni,
belém látsz,
még mielőtt megnyílhatnék.
De igazság szerint
te is csak kérdésekkel válaszolhattál volna.
Magunkba rekedt kérdésekkel.
Az évtizedek alatt azért
ezek is ránk íródtak,
hogy megsejtsük bennük
mennyit változhattak
az egymásnak szánt válaszaink.

az is te vagy

fájó mulasztásaidat
már jó ideje nem akarod pótolni
kínosak számodra
az érintetlenül hagyott szirmok
önérzetedet sérti létük
puszta tudatának felidézése is
amiről biztosra vetted
már régen betokosodott
kerülöd hát vele
a düh és önsajnálat csapdáit
pedig rég rászolgált hogy rangján kezeld
akár szerethetnéd
elvégre az is te vagy
az a kiújuló seb

Kérdések palackpostában

Ki tartott inkább a másiktól?
Kinek az érzékenysége gyanította
már a kezdetektől
a vonzással elfedett veszélyek túlságos
kockázatát?

Az ösztön vagy az elme hárított-e kapásból
kikényszerítve a végleges döntést?

Ennyi év múltán
mi indítja újra feszegetni
ami résnyire nyílt
néhány óvatlan pillanatra?

Mi tartja vissza
hogy pengéjét kristálykeményre szilárdult felületen
tegye próbára
talán hogy feltörni nincs valós esélye?

Fontosnak tartja-e még hogy bizonyosságot szerezzen
volt-e lehetősége más végkifejletnek?

Miért is tenné boldoggá a tudat
hogy a latolva meghozott döntés mögött ott lehettek
a szív indokai is?

Aki szintén álcával óvta ellene
sérülékenységét
hogy is tudta volna ezt érzékelni?

Van-e még lehetőségem
eltökélt szelídséggel lefejteni
látszatbiztonságot nyújtó maszkjainkat?

Ki meri megkockáztatni az első tapintatlan kérdésre a
választ
a menetrend szerint útjára bocsátott
palackpostában?

kérdés

gyakran a biztos sem az
aminek gondolod
tapintás illat íz
és a dallam még elő sem hívódott

azt hiszed arra rezonálsz
ami megszólalt a másikban
és megsértődsz
mikor rájössz hogy mennyire független tőle

válaszok nélkül is
kockázatos a művelet
ha dűlőre akarsz jutni a hol-ról
ha azt szeretnéd
érvénnyel merülhessen fel
a kérdés
hát én innen hova is

összezárva

az idő belefonta magába ezt is
mióta együtt látszódunk
egyszerűbb lett várakozni rád

horizonttól horizontig
összezárva
ránk borultak történeteink

vissza a hegyekbe

megborzongtat
ahogy felvillan újra a völgy majd elgomolyog
a meglelt egérút könnyelmű hite
gyorsan megbosszulja
magát
elcsigázva gázolsz
bakancsod alatt fűszálak szivárgó fénye
gyújtózsinór serceg
fedezék mögé bújsz
majd vissza a hegyekbe
nem nézel hátra
nem akarod látni
eldobált fegyvereidet

Lorca

pereg csak pereg a
rózsák szirma
borostyán
indázta erkélyek
romjain sziromeső
mindegyre hull
borul rá
bakacsin árny
duende
fekete szivárvány

nem fordulhatsz vissza

az immár
nem folytathatótól
a szárnyasajtó
kitárult
létezés gödrödnek
leg
mélyén
vég
leg
megadatott számodra
a kegyelem

Három nyolcas öregedő

férfihangra

1.  Vakfolt

Üres. Nem lehetne üresebb.
Ütősnek hitte, s most üresebb.
Vakfolt a tudatban. Félelem.
Gyámoltalanság a négyzeten.

Beleáll. Peng, és rezeg benne,
belevágott az elevenbe.
Nem lepi meg, mert megértette,
mostantól fájni sincs esélye.

2.  Egyedülivé lett

Karnyújtásnyira vagy szüntelen magadtól,
amióta észleled, rád szűkült a tér.
Érzékcsalódásra hiába gyanakszol —
önvalód tapintod, ha kezed falat ér.

Kívül immár semmi, belül, mi megmaradt.
Veszteségeidnek leltárjegyzéke kész.
Egyedülivé lett a kínos feladat:
úgy érkezni célba, hogy sehová se mégy.

3.  Mégis: megérinteném

Van ami lehetne, noha
nincs. Hiánya ettől goromba
tény. Áthatolhatatlan
korlát. Mégis: megérinteném.

Persze, ezzel, ahol a part szakad,
vagyok. Keresni jobb alkalmat?
Minek? Csak egyszer megtapintani!
Ebben a korban már az is valami.

Mosoly albuma

Nem itt, és nem most, ha nem
lehet. Ne félj, már tudom
az illemet. Amikor
és ahol engeded, szó
helyett elég majd intened.

Hol voltál, hol nem, ott leszek,
hol egymás múltját lapozzuk
végig.
Hol idegen arcok,
gyerekek, de sejthetjük
bennük a nőt,
és a férfit.

Önfeledt játszás ez
most is.
Egészen más, mi
változott.
Kerülni kell a
látszatot. A tét
hatványozódott
holtig.

Párbaj

– Nevetséges, milyen rosszul csinálja.
Annyira feszülten lesi az úszót,
akárha az élete múlna rajta.
Észre nem venné, hogy ez reménytelen.

– Ennél az is jobb volna, ha beszélne,
de csak meredten figyel, mint egy versenybíró.
Feszélyez. Mindig is utáltam, ha
vizsgahelyzetekbe kényszerítenek.

– Ott, ahol áll, soha nem fog ki semmit.
Ennyire szélvédett helyen túl tiszta
az áramlás, ide csak lúzerek járnak.
Bosszantó ez a semmit sem váró türelem.

– Lecövekelt mögöttem, mintha ugrásra
készen várná, mikor kapok ki valamit.
Már régen tovább kellett volna állnom,
de kivárom, hogy elegye innen a fene.

– A türelmem fogytán, de kíváncsi vagyok,
hogy meddig bírja. Látni szeretném az
arcát, amikor rájön, hogy feleslegesen
töltötte itt az idejét. Csak engem fogott ki.

– Hopp, ez most ráharapott! Húú, hogy
viszi a damilt! A francba! elkelne a segítség.
Hééé! ember! nem ugrana ide?!
Még sose akasztottam meg ekkora példányt.

– Nézd már, szemet talált a vak tyúk!
Na, gyerünk! Örülhetsz, sikerült!
Ha nem vagyok itt, most szinkronúsznál
a fenéken — vetem oda búcsúzóul.

— Ne rontsd el a kedvem — vigyorgok rá
felhőtlen boldogsággal, és döbbent
tekintetétől kísérve visszacsúsztatom
a vízbe életem legnagyobb fogását.

Ösvény a rengetegbe

A jó tördelés ösvény, amelyről tilos letérned, ha ki akarsz keveredni a
rengetegből, ügyelj hát rá, hogy tántoríthatatlanul kövesd. A jó tördelés
könnyen emészthető, olyannyira, hogy meg sem kell rágni. A jó tördelés
útjelző fény a sztrádán vagy még inkább automata kormány egy
limóban: esélyt sem ad eltérésre a helyes iránytól, meghagyja mégis
hitében a sofőrt, hogy ő vezet. A jó tördelés esztétikus látványt nyújt, a
vers mindig elegáns Chanel-kosztümje. Prófétája szabálytisztelő és
szigorú, elismeri versképző elemnek a belső ritmust, csak éppen
teljességgel érzéketlen rá. Betéve tudja a leckét a szabad versről, ám a
gyakorlatban hallani sem akar róla. Ha ismeretlenül megkínálnák
kézirataikkal, Bukowski szemérmetlenül hosszú mondatokkal váltakozó
egyszavas sorai láttán sértetten fintorogna, és habozás nélkül teremtené
le Whitmant, miért nem margótól margóig fut a szöveg. A jó tördelés
a végső érv, amely megmagyarázza, hogy meg sem próbál a versbe
sűrített pszichéig hatolni.

A jó tördelés ösvényén díszlépésben veszel bele a legsűrűbb rengetegbe.