A szerző „a” versről és a költészetről

A vers mibenlétéről (2014. január – 2017. január)

Weöres Sándor: Vázlat az új líráról

„A versben fő a tartalom.” De akkor

mért vers? Hiszen prózában egyszerűbb

akármi tartalmat rögzíteni,

élményt vagy eszmét pontosan közölni.

Azért van vers, hogy iskolásgyerek

a rímbe-font tant könnyebben magolja?

hogy mellénygombon fogjon és okítson

okos dologra, mit meg kell jegyezni?

Az ilyen költészettől elfutok

zenébe, csöndbe, hogy bolond maradjak.

„A versben fő a forma.” Tiszta zengés,

tökéletes rend: dermesztő unalmas.

Kis Jánost, Szász Károlyt olvasni bírod?

Arany nem írt olyan hibátlanul,

Petőfiről nem is beszélve, mint ők,

hitbuzgalomról, langyos évszakokról,

tisztes szerelmi erkölcsről, hazáról,

madárdallal behintve mindenütt.

Metrum, hangsúly, rím, mind helyén való;

átlátszó forma és olvashatatlan.

Se tartalom, se forma — Hát mi kell?

A jó vers élőlény, akár az alma,

ha ránézek, csillogva visszanéz,

mást mond az éhesnek s a jóllakottnak,

és más a fán, a tálon és a szájban,

végső tartalma vagy formája nincs is,

csak él és éltet. Vajon mit jelent,

nem tudja és nem kérdi. Egy s ezer

jelentés ott s akkor fakad belőle,

mikor nézik, tapintják, ízlelik.

* * *

Kiegészítésül egy szerénytelen, saját (külön bejáratú) definíciós próbálkozás:

A vers(szerű szöveg, úgy is mint „Dichtung”) számomra a szerző sűrített pszichéje.

Ebben az értelmezésben a befogadás is az olvasó pszichéje által történik, és ha annak aktusa valóban végbemegy, eredménye az, hogy a befogadó (képletesen) a maga pszichéjét sűríti bele a befogadott szövegbe, mivel abban önmagát, a saját tudati, érzelmi, sőt, tudatalatti „világát” a köznapi (normál) tudatszinthez képest sokkal intenzívebben, vagyis ebben az értelemben „sűrítve” éli meg.

A befogadás aktusában szerintem szerző és befogadó adott szövegbe sűrített pszichéjének „közös metszete” születik meg legalább néhány percre — már ha a kettőnek az adott hangoltság-állapotban, helyen és időben egyáltalán van (lehet) közös metszete.

Ha nincs, akkor véleményem szerint a befogadás (legalább is akkor és ott) ellehetetlenül, nem történhet meg.

[2014. január]

EGY KIS POLÉMIA A TÉMÁRÓL

Egy irodalmi portálon (továbbra is szerénytelen) definíciós kísérletemre a minap az alábbi ellenvetés érkezett:

„A leírtakkal a verseknek egy vagy néhány fajtájára vonatkozóan egyetértek, de tudomásom van más, szintén versként elfogadott szövegfajtákról (elbeszélő költemény, népballada, paródia, parafrázis,…) amelyekre nehéz volna ráhúzni. Az oldalon más helyen is találkozom olyan megközelítéssel, amely vers alatt kizárólag a lírai verset érti; nem örülök a hasonló korlátozásnak. A meglátásod többi részével egyet tudok érteni.”

Az észrevételre a következőket válaszoltam:

„Pedig a gordiuszi csomó bizony a »líra« szóval oldható meg, pontosabban vágható át.

Az elbeszélő költemény valóban kivétel, de az nem is lírai műfaj (részletesebben lásd alant).

A népballadáknál (általában a balladáknál) kevés sűrítettebb szöveget tudok elképzelni (még ha ott a »Dichtung« oka inkább talán drámai, mint lírai, viszont annál inkább: pszichés), és fogalmam sincs, miért lógna ki pl. a parafrázis, ahol az átfogalmazó par excellence a maga pszichéjét sűríti az eredeti szerző fordulataiba, vagy a paródia, amelynél pl. Karinthy nem mást karikíroz (a kiemelés okán ugyancsak erős sűrítéssel élve), mint az áldozatul kiszemelt szerzők verseikben tetten érhető költői lelkületét (pszichéjét).

Bevallom, sőt megerősítem: számomra az elbeszélő költemény minden formai szabály(ozottság)a ellenére tartalmát tekintve inkább »testvére« a novellának, mesének, regénynek (stb.), mint a lírai versnek, ahogyan a fogalmi leírásai is kiemelik epikai tartalmát: »verses epikai műfaj, verses elbeszélés, költői elbeszélés, költői beszély«.

E meghatározásokban a »verses«, »költői« jelzők az elbeszélésnek, mint jelzett főnévnek egy sajátos formai jellemzőjét juttatják kifejezésre, ám ez az utóbbinak epikai tartalmán jottányit sem változtat.

Számomra pedig éppen a tartalom a meghatározó elem, amikor versről esik szó — ide értve a szinte minden formai szabály(ozottságo)t nélkülöző szabadverset is.

Tudom, hogy vannak, akik a formai oldal felől közelítve utóbbit legfeljebb költeményként tudják elfogadni, sőt, prózaversekről értekeznek (ami szerintem fából vaskarika), de ezeket a(z adott esetben mégoly kanonizált) véleményeket távolról sem osztom.”

[2017. január]

Ego és átirat (2016. december)

„Sokszor rácsodálkozom néhány alkotóra, akinek a versét a szerkesztők fogalmazzák újra, és a szerző saját írásaként megosztja” — írta Fészbuk-üzenetében nemrégiben valaki.  Azt válaszoltam neki, hogy a kérdésben nagyon eltér a véleményünk. Az üzenet küldőjével megosztott indokaim talán mások számára is érdekesek, netán gondolatébresztők lehetnek.

Íme:

„A vers(szerű szöveg, úgy is mint »Dichtung«) számomra a szerző sűrített pszichéje. (Részletesebben lásd fentebb: A vers mibenlétéről)

Ebből következik, hogy nekem egy, az előbbi kritériumot kielégítő textus (némi túlzással) akkor is versnek minősül, ha egyetlen függőleges(!) sorba van törve.

Persze ez én vagyok, a magam versszemléletével. Másnak meg más a versképzete, mondjuk, például valamilyen – ha nem »zenei«, verstani (»morás«), akkor legalább »belső«, logikai – ritmust (vagy azt IS) keres a versnek nevezett szövegben. És ha egy szerző nem kizárólag magának vagy a hozzám hasonlóknak akar írni, akkor egyszerűen kénytelen alkalmazkodni a (potenciális) befogadó közeg – nyilván nem statikus, hanem időről időre változó – közízléséhez, egyfajta »konvencióhoz«, amely valahol a magam előzőekben leírt ízlése és másik végletként a kizárólag kötött ritmusú és rímes szöveget versnek elfogadó vélekedés között van.

Ha pedig valaki egy, a saját definícióm szerinti sűrített pszichét pakol az asztalra, és a szerkesztők a szöveg pszichéjét (biedermeyerül: »lelkét«) érintetlenül hagyva formailag »átírják« (áttördelik, netán feszesebbre is húzzák, vagy néhány ponton minimális belenyúlással érthetővé teszik a sutaságok javításával), az attól még az eredeti szöveg szerzőjének alkotása marad, mert változatlanul az ő pszichéjének lenyomata. Hozzáteszem: vannak a tartalmat tekintve remek szövegeket produkáló szerzők, akik rá is szorulnak erre a segítségre. Nem is egy olyan (számomra) verscsoda különböző változatai olvashatók például a Dokk oldalán is, amelyek ahelyett, hogy érdemeik szerint igazán nagyot durrannának, előbb-utóbb el fognak sikkadni, ha szerzőik nem lesznek képesek »adoptálni« valamelyik segítségként fölkínált verziót.

Az eltérő véleményen lévőktől előre is elnézést kérek, de álságosnak, sőt, az ego gőgjének tartom azokat a szerzői megnyilvánulásokat, amelyek ilyen esetekben elhárítják, ha pedig mások élnek vele, kifogásolják, »leszólják« a segítség igénybevételét. Nem az egónk, hanem a VERS iránt kell illő alázattal viseltetni — amíg ugyanúgy magunkra ismerünk a segítséggel született újabb változatban, mint az eredetiben, addig szerintem csak egyetlen dolog számít(hat): minél több embert minél mélyebben érintsen meg a szöveg.”

* * *

Mindez persze csakis akkor érvényes, ha a szerzői és szerkesztői olvasatok fedik egymást, és a szerkesztői „beavatkozás” kizárólag ennek az olvasatnak az érvényre juttatását, markánsabbá tételét kívánja segíteni.

Más a helyzet a két olvasat lényegi eltérésekor. A magam részéről kifejezetten problematikusnak érzem, ha a (társ)szerzői szemüveget fölvéve a szerkesztő maga is beleesik a szerzői vakság csapdájába, és túlzottan ragaszkodva a maga olvasatához azt „kéri számon” a szerzői javításokon.

Ilyenkor persze elnehezülhet a dialógus, ám a szerző döntése szabad: beáldozza-e részlegesen a maga olvasatát a szerkesztői elismerés kedvéért, vagy tovább próbálkozik olyan változattal, amely a korábbiaknál plasztikusabban juttatja a sajátját kifejezésre, vagy esetleg úgy dönt, hogy máshol és más módon kísérli meg „elismertetni” a szövegét.

A „beáldozásos” kompromisszum esetében szerintem már necces a „Copyright” (mindenképpen illik a két félnek egymás között tisztáznia), amiként abban a számomra jóval szimpatikusabb esetben is, amikor a szerző belátja, hogy a szerkesztői olvasat valami többletet adott hozzá a sajátjához, és ezért „áll rá az alkura”.

Úgy gondolom, hogy ez utóbbi a legtöbb, amit szerző és szerkesztő(k) közös műhelymunkája kihozhat egy bírálatra bocsátott szövegből, csaknem teljesen függetlenül attól, hogy aztán a társszerzőségből született alkotásnak sikerül-e általános elismertségre szert tennie.

[2016. december]

Repülés és líra (2014. február)

Elöljáró beszéd: az alábbi sorok megértését nagyban segítheti, ha az olvasó előzetesen átfutja Creatio continua című írásomat, valamint egyszer csak megtörténik címmel publikált szövegemet.  Ez a jegyzet egy elektronikus levélváltás anonimizált szövegét teszi közzé, amelynek tárgya a címben szereplő REPÜLÉS ÉS LÍRA. A levelezőpartner a szövegeimet egészen bizonyosan legjobban ismerő és alighanem leginkább értő személy.

                                 * * *

1.) Az „egyszer csak megtörténik” című szövegem kapcsán érkezett elektronikus levél szövege:

A vers számomra a repülésnek csak egy szűkebb területét mutatja meg. Több minden hiányzik. Alapvetően egy kicsivel több érzelem, mert inkább „gondolati” líra. De főként az „élmény” valamiféle megfogalmazása. Tudom, hogy ez a legnehezebb, de ha valami, hát a költészet alkalmas erre. S bár képtelen lennék pontos magyarázatra, az sem egzakt, hogy egyszer csak megtörténik. Ennek is bőven vannak előzményei, előzmény sora. Ez a repülés tényleg nagyon nehéz „téma”, de érdemes alaposan átgondolni, érlelni, majd egy megfelelően hangolt pillanatban papírra vetni. Gondolkozz rajta, próbálj „beleérezni” az öt érzékszerv szintjein, nemsokára kikristályosodik ez is.

2.) A válaszlevél szövege:

Igen, tényleg nehéz téma a „repülés”.

Már ott kezdődik a probléma, hogy maga a szóhasználat(om) is pontatlan, egyfajta leegyszerűsítő megnevezése egy állapotnak, amelynek leírására igazából egy színtelen, szagtalan, csaknem tudományos kifejezés lenne alkalmas: módosult tudatállapot vagy – ha az agyasok terminológiájához folyamodunk –, mélyebb (és mélységében magasabb) tudatszint.

Amikor az eddigiekben bármikor „repülésről” beszéltem (a legtöbbet és a legrészletesebben) Neked (vagy bárki másnak), akkor voltaképpen mindig jobb híján használtam ezt a szót ennek a „más állapotnak” (majdnem másállapotnak) a megnevezésére.

Az általad (is) forszírozott érzékek szintjén ennek az állapotnak nálam tulajdonképpen négy konkrétan azonosítható szimptómája volt (van).

1.) Általános „kihegyezettség” vagy más megközelítésben mind az öt (illetve ide számítva az intuíciót is, hat) érzék éles(ebb)re állított állapota/helyzete:

1.1.) pontosabb látás — HD-ban, nagy felbontásban és szuper 3D-ben látod a „világot”, vagyis sokkal több részletet érzékelsz látványszinten is + fokozott, „élénkebb” színérzékelés;

1.2.) élesebb hallás — a madárfüttytől a villamossín súrlódásáig (tied volt, most enyém a dallam / amit a villamos sír a kanyarban — Nagy László: Halállal élek, nem kenyérrel) vagy egy üvegpohár megpendüléséig;

1.3.) érzékenyebb szaglás — a kávé illatától a füvekéig és vizekéig meg persze a virágokéig – beleértve az amúgy szagtalanokat is –, sőt, olykor megesküdnél rá, hogy  a napfénynek is van illata;

1.4.) intenzívebb ízlelés — maradjunk az utolsó példánál: rájössz, hogy nemcsak Szabó István filmjének címe szerint van íze a napfénynek;

1.5.) „érzékibb” tapintás — ez utóbbi változás (volt) talán a leglátványosabb az én esetemben: különösen a háromujjas agyas technika alkalmazásakor, de attól függetlenül is, mintha az ujjbegyeimbe költözött volna a világ: érintés nélküli tapintásérzet;

1.6.) és mindezek tetejébe az érzékek/érzetek egymásba játszása — lásd megint: a napfény íze és illata, a zene színe vagy egy kipattanó rügy dallama.

2.) Az intuíció hatodik érzék szintjére emelkedése — ezt talán nem szükséges Neked részletesebben fejtegetnem.

3.) Az előzőektől és közülük is az általános kihegyezettségtől el nem választható, elsősorban érzelmi felfokozottság — az intenzívebb gyönyörérzettől egészen az „objektív” tudat „normális” emocionális színezettségét jóval meghaladó érzelmi befolyásoltságáig, a „boldog vagyok” tartós érzetéig, sőt tudatáig, amelynek egyetlen beazonosítható oka és magyarázata a puszta „vagyok” és „leszek”, netán „örökké leszek”.

4.) A módosult tudatállapot, a más állapot, sőt másállapot tudati tükröződése az önreflexió szintjén: megemeltség-élmény, „jó vagyok”-élmény, egységélmény, rezonálás/együttrezgés, „van Isten”-élmény (bárki és bármilyen is legyen ő), „a teremtésnek célja van velem”-élmény, „fontos vagyok”-élmény (stb.).

Az inkriminált szövegem ebből a négyesből csak a negyedik komponens felszínét kapargatta, és most olvasható, újabb változatában is ugyanezt az elemet próbálta tőle(m) telhetően valamivel megfoghatóbbá, átérezhetőbbé tenni.

Ha mindebből és a realizálódott szövegből arra a következtetésre jutsz, hogy a könnyebb ellenállás irányába próbáltam menni azzal, hogy éppen a legkevésbé megfoghatóval, a tudati tükröződéssel, az önreflexióval bíbelődtem a sokkal megfoghatóbb érzékszervi élmények/érzetek helyett, nem igazán tudok ellenvetést tenni, legfeljebb magyarázatokkal, de lehet, hogy csak kifogásokkal szolgálhatok.

Megemeltség-élménye – más megközelítésben katarzis-élménye – a vele járó szimptómákkal („jó vagyok” / „Egy vagyok” [vele, velük, mindenkivel, az egész univerzummal], „együtt rezgek”, „fontos vagyok” stb.) többé-kevésbé mindenkinek volt, akár egy jó vers, regény, színházi előadás, de akár egy tulajdonképpen meglehetősen giccses film kapcsán is. Ha megpendítek egy húrt, amely ezt az élményt próbálja előhívni az illetőben, és még valamennyi magyarázattal is (legyen bár mégoly sovány) megpróbálok előhozakodni számára erről a „jelenségről”, a maga szintjén egy húron tud pendülni velem, elő tudom hívni az ő katarzis-emlékeit/-élményeit/-érzeteit. Ha pedig ennél mélyebben érintett az ügyben, vagyis megérintette a „repülés” valamilyen egyéb formában is, akkor ennyi húrpengetés is elég lehet a számára, hogy venni tudja a lapot, és sejdítse/kapiskálja, hogy itt többről/másról is szó van, mint pusztán katarzis-élményről. Ha ellenben kihegyezettségről, a napfény illatáról és ízéről (mi az izéről?!), a zene színéről, a kipattanó rügy dallamáról kezdek értekezni olyasvalakiknek (az emberek többségének), akik még sosem találkoztak ilyesmivel (és közülük a hátralévő életükben is csak igen kevesek fognak [mert „egyszer csak megtörténik” velük]), az lila köd lesz a számukra: blöff, valóságtól, Istentől-embertől elrugaszkodott hablaty.

Nem a „költői” vagy pláne „értelmiségi” hitelességem elvesztésének kockázata tart vissza az érzékszervi élmények és érzetek kapargatásától (van már mögöttem annyi szöveg, hogy öntelten azt merjem feltételezni, ezek egy balul sikerült próbálkozás dacára is a hitelességem fedezetéül szolgálnának), sokkal inkább az, hogy az „értetlenek” elől elzárhatom azt a meglévő esélyüket, is hogy az egészből a számukra megérthetőt felfogják, és egyszer s mindenkorra elidegeníthetem őket a „témától”.

Egyébként egyre határozottabb meggyőződésem, hogy ami par excellence, önmagában (a „költő” nélkül is) költészet – és mi más is lenne a napfény íze vagy a zene színe, ha nem primer költészet  –, abból nem lehet verset, lírát csinálni, különösen nem jót — azon a „költői” feldolgozás csak rontani tud, mert nem képes visszaadni azt a sokszínűséget, komplexitást, ami a legegyszerűbb módon realizálódott formájukban is megvan.

Prózában is csak a (z „ezoterikus”) tanulmányt, esetleg esszét tartom elképzelhetőnek — ám kérdés, hogy azoknak, akiknek szerencséjük volt megtapasztalni ezeket a dolgokat, egyáltalán szükségük lenne-e ilyesmire (különösen Hamvas után!), lenne-e bármi hasznuk belőle; azok esetében pedig, akiktől ez az egész (jobb esetben ma még) idegen, lenne-e egyáltalán értelme. És még ha mindkét kérdésre igen is a válasz, bizonyos vagyok benne, hogy erre vannak nálam hivatottabbak, akik amellett, hogy maguk is átéltek ilyesmit, képzettségük, szakmájuk révén nálamnál sokkal pontosabban tudják elmagyarázni, megértetni a jelenségkör lényegét.

[2014. február]

Racionalitásból katedrálist (interjú, 2012. november)

Dudás Sándor interjúja a szerzővel a Héttorony irodalmi magazin számára

÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷

Bátai Tibort azt hiszem, mindenki előzékeny, bölcs embernek ismeri. Segítőkészségét bizonyítandó, nekem a nyári, Verő László házának kertjében tartott Torony-talákozó egyik mozzanata jut eszembe (fénykép is készült az esetről): Tibor a pingpongasztal melletti virágágyásba véletlenül esett Kisslaki Lacit segíti talpra állni… A mozzanatot jelképesen értelmezve: a költő nem félt, hogy a prózát író lerántja a Parnasszusról…

Igaz, Tibornak már van két verskötete: az első 1996-ban az Auktornál, Égtájak merőlegesén, a második 1998-ban a Codex Printnél, A gyújtópont tökélye címmel jelent meg…

Olvasom bemutatkozó sorait a Héttoronyban:

„1969-ben, még gimnazistaként írtam az első szét nem tépett sorokat, és 1974-ben Vasy Gézának köszönhetően már megjelenés előtt álltam egy folyóirat irodalmi mellékletében, ám az olvasószerkesztő több opuszomat kifejezetten rendszerellenesnek minősítette, így »letiltottak«. (Pedig Isten látja lelkem, amikor például leírtam, hogy »lépsz rá vérző csillagot«, mindenre gondoltam, csak a vörös csillagra nem.) Ez annyira megviselte az egómat, hogy ’88/89-ig egy árva sort sem írtam. Így a ’98-as »Gyújtópont«-ban 5 + 10 év termése olvasható.Azóta sem sikerült kigyógyulnom sem az írásból, sem az olvasásból. Ezért vagyok itt, és köszönöm, hogy itt lehetek.”

— Újabban feltett képeiden zöld-fehér mezben látni. Honnan ez a sport-vonzalom? Vagy egyszerűen a Fradi a szíved csücske?

— Talán a Fradika az egyetlen szenvedély, amelyre időben előbb ébredtem rá, mint a versekhez való vonzalmamra. Még nem voltam öt éves, amikor édesapámmal azzal indultunk el otthonról, hogy a Vidám Parkba megyünk, de hogy, hogy nem, leragadtunk a közeli (a Nagyvárad téren laktunk akkor) Fradi-pályánál. Én persze duzzogtam a be nem tartott ígéret miatt, de csak kb. negyedóráig. Előbb csupán apám öröme kedvéért szorítottam az akkor még Kinizsi névre hallgató és piros-fehérben játszó zöldek győzelméért, azután megérintett a negyvenezer ember szurkolása, és már az ő kedvükért is. Annyira, hogy a meccs végén, mivel kikaptunk, el is sírtam magam. Ez egészen ’57-ig csak a rádiókészülék előtt fordult elő velem újra, mert apám addig e sajátos túlérzékenység miatt nem vitt megint meccsre, akkortól azonban a nyolcvanas évek közepéig szinte minden pesti Fradi-meccset együtt néztünk végig a helyszínen, sőt, gyakran vidékre is elkísértük a csapatot. Ma már jobbára csak fotelszurkolóként, a televízióban követem figyelemmel a maiakat, de a szenvedély szenvedély maradt, a szerelem pedig szerelem. Szóval, fején találtad a szöget azzal a „szíved csücske” fordulattal…

— Mikor születtél? Mesélj gyermekkorodról, iskoláidról, családodról, ha van, hobbidról.

— 1951-es vagyok, februári, tehát Vízöntő. Anélkül, hogy szüleim különösebben ambicionálták volna, négy és fél éves koromra autodidakta módon megtanultam olvasni — először csak a betűkre kérdeztem rá, azután a villamosokon elhelyezett hirdetményeken látott szavakra és mondatokra, és próbáltam összeolvasni őket. Édesanyám minden nap Andersen-, Grimm- és Benedek Elek-meséket olvasott nekem, így hát a szókincsem is szépen gyarapodott. Egy nap aztán a kezembe vettem Maeterlinck Kék madarát, amelyből épp akkoriban olvasott fel anyám, és a kacskaringós nyomdai „g” betűvel, meg az ipszilonnal folytatott rövid viaskodás után ujjongva fedeztem fel, hogy tudok olvasni. Mire öt éves lettem, már írtam is, sőt, egy — valószínűleg Donászy Magda által írt — verses mese hatására megírtam életem első versét, amelynek múzsája és egyben tárgya egy akkoriban kapható és a gyerekek körében igencsak népszerű, baba alakú pipere-szappan volt. Az is volt a címe és a refrénje: az én szappanbabám. Az általános iskolában a legelején inkább problémáim voltak, mert nem igazán kötöttek le az órákon hallottak, de aztán beilleszkedtem és amolyan kevéssé problémás „jógyerek”, sőt, éltanuló lettem.

A budai József Attila Gimnáziumban viszont minden megváltozott: tiszta fiú-osztályból koedukáltba kerültem, és összes figyelmemet a mutatósabb lány-osztálytársak kötötték le. Úgy gondoltam, azzal hívhatom fel magamra a figyelmet, ha minden ugratásban, csibészségben és tanár-bosszantásban benne vagyok. Egészen harmadikig nem vittem többre jó közepesnél, míg rá nem jöttem, hogy viszonzatlan szerelmeimnek esetleg jobban imponál a valódi teljesítmény… Így aztán kitűnően érettségiztem, ám a viszonzatlan szerelmek egy hamar megszakadt, néhányhetes együtt járás kivételével, amelyről a „Mégis: te — diákszerelem” című opuszomban is beszámolok, végül is viszonzatlanok maradtak. Ekkor kaptam rá az első gyermekkori kísérletek után ismét a versírásra is.

Érettségi után előfelvételt nyertem a közgázra, ahol tizenegy hónapos sorkatonai szolgálat után kezdtem meg tanulmányaimat és 1974-ben, a nemzetközi kapcsolatok szakon — akkori közkeletű nevén: diplomata-szak — diplomáztam. Az egyetemi évek alatt újabb, nagyrészt viszonzatlan szerelmek vártak rám és ettől nehezen elválasztható módon tovább működött bennem az íráskényszer is. A folytatást a felvezetésedben már ismertetted: a megjelenés küszöbéig jutottam, de nem sikerült átlépnem rajta.

Ez annyiban volt meghatározó hatással a továbbiakra, hogy ha akkor sikerül „áttörnöm”, minden bizonnyal megpróbálkozom bejutni legalább levelezőre a bölcsészkarra, és megkockáztatom, hogy mindent az írásra tegyek fel. Így viszont beálltam a sorba és „polgári” foglalkozásomban — előbb a Kulturális Kapcsolatok Intézetének osztrák referenseként, majd húgom külföldre — egészen pontosan éppen Ausztriába — házasodása kapcsán pályakorrekcióra kényszerülvén egy kutatóintézet fordítói osztályának munkatársaként, később vezetőjeként — igyekeztem „megvalósítani magam”. Valószínűleg genetikai–alkati okokból erős hajlamom volt a munkamániára, és az egóm bevezetődben is olvasható sérülésén túl valószínűleg ez volt a másik oka, hogy több mint húsz évig gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkoztam az írással.

Amennyire nem volt szerencsém a költői pályán való elindulással, annyira rám talált végre a szerencse a szerelemben: 1974 nyarán ismertem meg első és remélhetőleg utolsó feleségemet, ősszel volt az eljegyzés, ’75 áprilisában az esküvő, ’76 májusában született az első fiunk, majd tizenkilenc hónappal később az iker-fiaink. Mindhárman házasok és már valamennyien ők is apák, négy unokám van, három lány — íme így állt helyre a nemek egyensúlya — és a negyedik, a legkisebb lett fiú. A lányunokák egy addig teljesen ismeretlen érzéssel, új dimenzióval ajándékoztak meg. Szerencsésnek mondhatom magam abban is, hogy még élő szülők gyermeke vagyok — édesapám az idén töltötte be a nyolcvanhatodik, édesanyám pedig a nyolcvanadik életévét — és nagyon szeretném, ha ez még sokáig így maradna.

Ami a hobbijaimat illeti, a Fradikáról már esett szó, emellett az ötvenes, hatvanas évek popzenei (Rock ’n’ Roll, Doo-Wop, Mersey-beat, Bubblegum) lemezeinek gyűjtése, nyaranta a vitorlázás és a szörfözés, télen pedig a korcsolyázás érdemel említést, és van egy százat meghaladó DVD-gyűjteményem is művészfilmekből Antonionitól Pasoliniig, Makk Károlytól Szabó Istvánig.

— Szereted a házi állatokat?

— Sokáig hidegen hagytak, de amikor ’93-ban egy zsebkendőnyi kerttel is rendelkező sorházba költöztünk, a gyerekek kedvéért, amolyan fájdalomdíjként, hogy el kell szakadniuk a megszokott környezettől, barátoktól, ismerősöktől, vettünk egy németjuhászt, amely, vagy inkább aki szó szerint magába bolondított. Több mint tizennégy évig volt velünk, és hogy egyelőre nincs újabb kutyánk, annak legfőképpen ő az oka.

— Nehéz lenne elképzelni téged vízparton, csendben ülve, horgászbottal a kezedben. Van valami oka, hogy nem szereted a halételeket?

— Pedig egészen a harmincas éveim végéig imádtam horgászni, csak nem a nagyobb türelmet és több tétlenséget igénylő fenekező készségekkel, hanem a sokkal mozgékonyabb és számomra élvezetesebb úszózással, végigjárva a nádasok szegélyét. A zsákmányt persze a család fogyasztotta el, a halételek szagával (mások szerint illatával) máig nem sikerült megbarátkoznom. Aztán elcsábított a bot mellől a vitorlás meg a szörfdeszka.

— Írni viszont… A literátorok közül kezdetben, majd később, ki, kik voltak rád hatással?

— Donászy Magdáról és társairól már említést tettem, az általános iskolában — noha elindultam egy április negyedikére kiírt verspályázaton, amelyet meg is nyertem — különösebben nem érintett meg az irodalom, és a gimnáziumban is csak a Nyugatosok, a külföldiek közül pedig Rimbaud nyitották ki a szemem újból a versek világára. Ők viszont nagyon, és ma már elmondhatom, hogy alkotóként elkövetett kihagyásaim ellenére olvasói minőségemben végleg, amiért végtelen hálával tartozom gimnáziumi osztályfőnökömnek és magyartanáromnak, Vasbányai Ferencnek. Az igazi nagy szerelmek azonban csak ez után következtek: József Attila, Radnóti, Illyés, Pilinszky, Nagy László.

— És a kortársak közül? Sokakat személyesen ismersz… Mit jelent neked az ő barátságuk?

— Nagy László, Pilinszky számomra a földi létben betöltött aktuális státusuktól függetlenül a kortárs költészet elszakíthatatlan része, ahogyan Ratkó József és Utassy Dzsó is. A rendszerváltozás utáni munkakörömből adódóan — a Határon Túli Magyarok Hivatalában előbb az Illyés Alapítvány irodavezetőjeként, majd a sajtófőosztály vezetőjeként — módomban állt évekig együtt dolgozni Csoóri Sándorral, aki az Illyés Alapítvány kuratóriumának első elnöke volt, továbbá megismerni az erdélyi Kányádi Sándort, Markó Bélát, Szőcs Gézát (s noha nem költő a szó klasszikus értelmében, nem hagyhatom itt említés nélkül a drámaköltő Sütő Andrást sem!), a Balassi-kardos, kárpátaljai Vári Fábián Lászlót, a felvidéki Tőzsér Árpádot és Hodossy Gyulát, a vajdasági Csorba Bélát. Csoóri, Vári Fábián és a novellista vajdasági Dudás Károly megtisztelt azzal is, hogy elolvasták a dolgaimat, és elláttak biztató tanácsaikkal. A Toronynak köszönhetem Serfőző Attila, Szokolay Zoltán és Vesztergom Andrea személyes barátságát, de Böröczky Mityka, Kelebi Kiss István és Boér Péter Pál virtuális barátságát is — ahogyan még sok további Toronylakóét, akiknek felsorolására részben helyhiány, de még inkább az esetleges kifelejtés vétkét elkerülendő, nem vállalkoznék. Az ARTpresszónak Schmidt Tibort, az Allegóriának Fehérvári Dittát, az AlkoTÓháznak Pethes Marit, a Dokknak Jónás Tamást, Czékmány Sándort, Tesch Gábor Ferencet és Janáky Mariannát, a dunapARTnak az általam csak tulajdonosi és főszerkesztői művésznevén ismert Liont, valamint Kiss Gábor alias Manulyát, a Comitatus folyóiratnak Szinay Balázs barátságát, a Kurázsi folyóiratnak pedig Horváth Tivadarét köszönhetem.

— Merre jártál a nagyvilágban? Érdekes sztori, ami veled esett meg?

— A Határon Túli Magyarok Hivatala révén elsősorban a szomszédos országokba utaztam gyakran, Aradtól a Békás-szorosig bejártam egész Erdélyt, megfordultam Kassán és Pozsonyban, Szabadkán, Újvidéken és Palicson, Eszéken és Lendván, a burgenlandi Felsőőrött, de az Illyés Alapítvány irodavezetőjeként 1997-ben háromhetes előadókörúton voltam az Egyesült Államokban (Washington, Sarasota) és Kanadában (Torontó, Ottawa, Montreal, Calgary, Vancouver, Hamilton, Victoria) is, amelynek keretében az ottani magyar egyesületek rendezvényein ismertettem a magyar kisebbség- és nemzetpolitika céljait, törekvéseit. Turistaként eljutottam csaknem az összes európai országba, még a norvégiai Oslóba is. A legérdekesebb külföldi élményem (is) a magyarországi rendszerváltozáshoz kapcsolódik: éppen a Nagy Imre újratemetése előtti napon indultunk egy buszos görög tengerparti utazásra, s a megérkezésünket követő napon — tehát a temetés napján — hajóval Korfu szigetére tartottunk. A hajón televíziókészülék is volt, és próbáltuk rajta behozni a CNN-t vagy más angol nyelvű hírtelevíziót, ami ugyan nem sikerült, de valamelyik görög csatornán meg tudtunk nézni egy kb. tízperces filmfelvételt az eseményről, amely egyrészt jól érzékeltette annak méltóságteljes, ünnepélyes lefolyását, másrészt megnyugtatott minden magyar utast, hogy semmilyen atrocitás sem történt.

— Több elektronikus portálon találkozni műveiddel. Hol érzed magad jobban, melyik a kedvenced?

— Nem az udvariasság mondatja velem, hanem az „első szerelemhez” való hűség, hogy a Toronyban érzem a leginkább otthon magam, időrendben ide kéredzkedtem be elsőként, míg a többiek — az alkoTÓház kivételével, ahová Pethes Mari iránti tiszteletből én jelentkeztem — már maguk hívtak.

— Milyen folyóiratokban publikáltál, publikálsz?

— Ez a kérdésed némileg fájó pontot érint. Korábban nem volt kellő bátorságom ahhoz, hogy elküldözgessem a szerkesztőségekhez a dolgaimat — két kötettel a hátam mögött a Toronyhoz is csak hosszabb tépelődés után kopogtattam be —, így csak az Irodalom Visszavág című folyóirat hozta le nyomtatott formában még 2006-ban az egyik szövegemet úgy, hogy azt is valamilyen internetes felületre töltöttem fel, és onnan vadászták le. Mielőtt beindíthattam volna az úthengert, a folyóirat tulajdonost, szerkesztőséget és némileg profilt is váltott, így ez a csatorna bedugult, mielőtt még igazán megnyílt volna. Azóta pedig úgy hozzászoktam az internetes megjelenés egyszerűségéhez és gyorsaságához, hogy nincs szívem és türelmen első megjelenésre félretenni és pihentetni az újonnan (sajnos nem elég gyakran) születő dolgaimat, így az irodalmi portálokon kívül csak online folyóiratokban — ilyen a már említett Comitatus és Kurázsi — publikálok.

— Mi a véleményed a profi-, s az amatőr költőkről?

— Úgy gondolom, a profi és az amatőr költők között általánosságban véve — tehát az igazán nagyokat nem számítva — nem minőségi, hanem mennyiségi különbség van. Ha az esküvői vőfélyek szintjén rímeket faragó fűzfapoétáktól eltekintünk, szerintem ihletett állapotban és pillanatban egy amatőr költő is képes legalább egy, de inkább több, a profikkal összemérhető színvonalú szöveget megalkotni. A különbség az, hogy a profi esetében az ilyen alkotások száma lehetővé teszi, hogy hivatásszerűen ne éljen meg ebből a foglalatoskodásból, tehát keresnie kell valamilyen kiegészítő, de szellemi egzisztenciája szempontjából mindenképpen másodlagos kenyérkereseti forrást. Míg az amatőr elsődleges tevékenysége a „polgári” foglalkozása, a versírás pedig ténylegesen — a maradék-elv okán: az erre fordítható energia, idő az ő esetében egyértelműen maradék — kiegészítő, „másodlagos” jellegű, amin (sajnos) az sem változtat, ha számára, az ő önmeghatározása szempontjából éppenséggel ez az elsődleges.

— Stílusod egyre érettebb, kiforrottabb. Hogyan látod önmagad, helyed az irodalomban? Gondolsz újabb, mondjuk összegző verskötet kiadására? Ha nem, mi ennek a döntő oka?

— Az előző kérdésedre adott választ tovább gondolva, a profi–amatőr határvonalon nyomulónak gondolom magam. De ahhoz, hogy idáig eljussak, nyugdíjassá kellett válnom, aki, ha a szükség úgy hozza, csak a rutinját hajlandó beletenni a kiegészítő kenyérkereső munkába, személyiségéből, pszichéjéből azonban már egy kávéskanálnyit sem. Az ugyanis a privát érzelmi életén kívül a verseknek és csak a verseknek van fenntartva…

A napokban jelenik meg az E-Book Könyvház és Kiadó gondozásában „Stációk” címmel egy elektronikus kötetem. Mivel a készre szerkesztést a borítóval együtt magam csináltam, a kiadás ingyenes. A kötetet fölteszik a kiadó honlapjára, ahonnan 500-700 Ft közötti áron lehet letölteni, ennek 30%-a a kiadó jutaléka, 70%-a pedig szerzői jogdíj.

Ebben a mostani anyagban csak a 2000 és 2009 között született szövegeim szerepelnek, a frissebbeket egy másik (már szintén készülő) kötetbe szánom, előreláthatólag még idén ez is felkerül a kiadó honlapjára. Ha ezúttal végre szerencsém lesz, akkor a befolyó összegekből összeáll annak a bizonyos összegző kötetnek a papír alapú kiadásához szükséges szerzői hozzájárulás fedezete.

— Mit üzensz a kezdő költőknek?

— Hogy ne adják fel, és ha tehetik, ne tartsanak akkora szüneteket, mint én tettem. És főként azt: nem az a fontos, hogy profivá tudnak-e válni vagy amatőrök maradnak.

Jónás Tamást idézem: „A költészet mellékes dolog. Csupán tréning és tér a meneteléshez, mely jobb híján az Istennek nevezett élményhez vezet. (…) Kilépés a kisszerűség mocsarából, az önmegismerés hídján áthaladva eljuthatunk a közösségben való feloldódásig. A figyelem, az ítéletmentes észlelés elengedhetetlen ezen az úton. Van magasabbrendű, békésebb világ a mostaninál. És máris élnek közöttünk csendes ismerősök, akik megtapasztalták ezt. Akik megérzik az azonost még a különbözőben is. (…) Kinyitom a szemem, és megmutatkozik a kozmosz emberarca. Nem bocsánatra (…), hanem a megigazult emberek kegyelmére van szükségünk. Értük zengenek a költészetek. Mellékesen.”

A költő — legyen bár profi vagy amatőr — életműve ily módon a saját élete — teszem hozzá én, Tamás után szabadon. És nincs profi vagy amatőr élet, csak egyféle: Élet, ami csak a lét(ezés) egyik formája (Copyright by Hamvas Béla /özvegye/, in: Scientia Sacra).

— Elégedett ember vagy?

— Ami óta azt tudom üzenni, amit az előző kérdésedre válaszoltam, igen.

[2012. november]