adásban voltam
így üzeneteid nem juthattak célba
időbe telt amíg beláttam
vételre kellene állnom

megtettem

azóta a jel-
folyam félreérthetetlenül téged közvetít
belőlem
és én nem tudok
betelni állandó jelenléteddel

Csillagfény olvad, só a sebben. Magára
hagyatva a kemény, botrányhős, nagyhangú
legény. Lakolni kész, megérdemelten.

A bizonyosság ha nem enyém, ellenállni
is értelmetlen; nézem csak kényszeredetten,
amint sorsom megindul felém.

Trágár őrök kezére adva, hóhérolt
szárnyai helyén csonkokat cipel a szegény,
elbukott angyal, fejlehajtva.

Címerként zászlaimra varrva imádkozik,
hogy elnézzétek: hasonlítani remélek
érvényesnek szánt önmagamra.

1.

Minek tovább, ha nincs miért?
Ajkam fölrepedt és csorba
a bögre — elgondolom,
a hangya mint örül, ha
az asztalról morzsa hull
a földre.

Kérgét eldobja, vedlik
a platán. Hozzám jobban oda-
nőtt a kéreg: a páncéling,
az önként felöltött, úgy
szorít, hogy levetni
már félek.

2.

Azt képzelem, pók vagyok,
hálómba fogok fényes
bogarat, de földönfutó
bogárként végül is
menekülök, s a háló
rám akad.

Nem fut a mozdony, nem vet
parazsat, nem fog lángot
a kalász, csillag sem
világlik az égen; ne
keress ott, ahol tudhatod,
nem találsz.

3.

Árad a sötét, ellep. Egy
szál sugárban silbakol
a fény. Bátorítaná magát,
hiába, hűlt helye marad csak
őrhelyén.

Sűrűsödik az éjszaka,
gomolyló párává
összeáll. Észrevétlenül
bekerít, de még nem támad:
jelre vár.

4.

Fűszálak szuronyán menetel
a csönd, tudom, hiába
várom a zenét. Szelíden,
némán gyászol a tücsök,
és elföldeli törött
hangszerét.

Már megértem: ez a rend,
nem rémülök, húr hogyha
pattan. Érzem, ahogyan
gyengülök, sebemből
szivárog, elfolyik
a dallam.

5.

Fejszémnek csak a nyele
veszett, akad még vad és
tág vadászmező. Mégis,
vesztett harc ez is,
vesztett és késhegy-
re menő.

Bosszút érte! — tétován
pördült (ó szemérem!),
s lehullt a levél. Halott.
Virágok élén most feni
kését a gyilkos, aki
én vagyok.

Bölcs asszonyok megértő türelmével
kezel első találkozásunk óta.
Szemrehányásokkal soha nem illet.
Igaz, tulajdonképpen nincs is nehéz

dolga velem. Kezdettől érezheti:
hatalma korlátlan fölöttem. Vele
élek, vele hálok, és ha rajtam áll
majd, ott lesz ő is, mikor le kell fogni

szemem. Persze, a mi viszonyunk sem
mentes a hullámzásoktól. Még az is
előfordul: átsunnyogok előle
a másik oldalra, ha alkalmatlan

időben jön szembe az utcán. Bízunk
egymásban így is — tudjuk: a hűtlenség
gyanúja irreleváns és méltatlan
lenne egy ilyen kapcsolathoz. Az sem

zavarja, hogy noha összekötöttük
sorsunk, a magamé az enyém maradt.
Ha módomban állna ennyi év után,
éppen ezen változtatnék. Feltétel

nélkül adtam át magam, de sohasem
teljesen. Hozzá bútoroztam csupán,
pedig lett volna esély az elején
(elpackáztam!): életem benne éljem.

A versben.

gyémántnál keményebb
leheletnél lágyabb
minden próbálkozásodnak ellenáll
felületén nincs nyoma kérdéseidnek
algoritmusa sincs
nem modellezhető
részleteire nem bontható
csak egészként lehet
egészen
a tied
és ha fenntartások nélkül átadod magad
téged teremt újra
nem kell tenned mást
csupán lélegezd

Lehetne néha kissé más.
Aztán gyakrabban még másabb.
Csend lehetne a hallgatás,
én meg csendje e hallgatásnak.
Olyan súlyos, hogy hallanának.

Ami szép, tűnhetne szebbnek,
a gondatlan gondtalannak.
A vers is lehetne versebb,
amikor nincsenekből vannak
válnak refrénjévé a dalnak.

fel kellett adni magad hogy felismerd
fönnakadtál a súlytalanságodban
és még csak azt sem tudtad meg hogy kaptál-e
bármit is cserébe
ingyen adtad el magad
keresve azt az üveggyöngyöt
ami mindvégig nálad volt
te mindenről lemondtál érte
de ezt csak akkor érzékelted
amikor elgurult
cserébe viszont megtanultad hogy csak szemed világáért
kaphatod vissza a látás képességét
és most a maradék éned kell feláldoznod
hogy teljes legyél
hogy megkerülve a valóságot
rejtőzködésbe menekülve
újra oda kerülj
ahonnan elindultál

kihasználatlan esélyeid
fejben biztatnak
hogy fejezd be oktalanul félbehagyott játszmáidat

de ügyelj rá hogy közben ne befolyásolj mentális
történéseket
mert nem bírálhatod felül lezáratlanságukat

beléd épültek
szabad akaratod mindmáig belőlük épül
és minduntalan verssé akar válni

Ismerős, ahogy kaptatok
lépcsők végeláthatatlan
során. Azt a pillanatot
is számtalan változatban

megéltem – és jó előre –,
amikor majd felismerem.
Már bárki közeledőre
simán föltenném mindenem,

hogy aztán el is veszítsem
rendre a magammal kötött
fogadásokat, hiszen
még véletlenül sem ő jön

szembe, fentről ereszkedve.
Mikor belátnám: nincs remény,
mintha kézenfekvő lenne,
egy fordulóból lép elém.

tarts egyensúlyt a penge élén
esélytelen a hallgatás
nem hivatkozhatsz többé tévedésre

ott vagy
és bár pontosan átlátod milyen veszéllyel jár
ha megbillenve
elvágott inakkal bizonygatnád
hogy nem tudtad másképp
mint ezt és így
hiába lenne igaz
mentségnek szánnivalóan kevés
de a helyesen megválasztott valósággal
kizárhatod
a tettenértség abszurd tagadását
és a tévképzetet hogy kiküszöbölhető
nembéliséged immanens fogyatéka

nincs értelmes lázadás
amikor a mindenségben éppen
puccsot hajt végre a mindenség maga
maradj a penge élén

1.

levetve úgy-ahogy az ébredés nyűgét
belebújsz gyűrött ujjasodba
életre dörgölöd fénytelen szemed
bekötöd kardod markolatsebeit
csillagokat szedsz le palástodról
horpadt homlokodon koronát egyengetsz

2.

magára árvult szemed mögé bújva
felöltöd öntudatod ujjasát
(gombjai vérsebek)
kifényesíted szíved s koronád
hónod alá kapod a vérted
kardod görbületén elmerengsz

3.

árvult szempár figyel a tükörből
s míg fölhúzod a nárcizmus glaszékesztyűit
koronád összeolvad homlokod acéllemezével
szívbe görbült kardod kiegyenesedik
s megvárod míg álarcaid felébrednek

mikor a psziché prizmáján most átlépő fény spektruma
a régi történésekben a jelent éli át
változó szögből más-más fénytöréssel
írja felül önmagát
szivárványt vetít
és néha
azt is elhiszi hogy megállhat alatta

Nem tudhattam, ezt nem tudhattam.
Számban hűlnek a szavak,
mondhatná őket más is. Akárki.
Megfosztva gesztusaimtól,
jól ismert, begombolt pózaimtól,
hogy titkolhatnám tovább:
cipőmről leporlott a sár,
mert nem jelöltek meg az utak,
amelyeken hiába próbáltam lábnyomot hagyni.
Nem tudtam, nem tudhattam, hogy
fagytól óvott gyökereim alig mélyedtek talajba —
utánam még a vízözön sem.
Nem hittem:
százszor ellenőrzött térkép jelzéseit követve
még mindig eltévedhetek.
Nem tudhattam, hogy érintetlenné tesz érintésed.
Újra kell alkotnom magam.
Még nem tudom, milyen leszek.

Túl korán próbált meg dadogni róla,
pedig alig volt miről.
Az épp csak beindult láncreakciót
gyorsítani próbáló maszkulin ösztön
hogyan is törődhetett volna a hangoltsággal?
Magabízásában számíthatott-e
szenvtelen elutasításra?
Aztán persze sorra elmulasztotta zavarában
a legalkamasabb pillanatokat, hogy
újra szólni merjen.
Elhitte: erről nincs mit beszélni.
Már tudja, van.
Ha késő is direktben szóba hozni,
másról társalogva mindig téma lesz ez is.

testedbe zárva rád pályázik
feszélyez közvetlensége
beléd köt
lépten-nyomon provokál
nyelveden beszél hozzád neveden szólít
választ vár
de nem mítoszok személytelen feleletét
kitérhetnél előle
hallható frekvencián kívülre kergethetnéd
ám belső tartásod képessé tesz magadra eszmélni
bizalmat szavazol neki és egyszer csak
beléd hasít
hogy mindig is készülhetett rá
kérdezni fogsz

Platón kapualja

Először s utoljára kísértelek
haza. Vigyázva, meg ne bánts, másodszor
mondtad a szemembe, amit megbántás
nélkül egyszer sem lehet ilyen nyíltan.
Bár folytak még utóvédharcok, az volt
a döntő momentum. Meg kellett legyen,
és pontosan így, hogy most elmondhassuk:
egymás nélkül is meglettünk egymásnak.

Platón a psziché titkairól

Kár próbálkoznia, ez a kapualj
sosem lesz Öné. Idegen felöltőt
szélesre táró gesztus is hasztalan,
ha a provokált tisztában van vele,
mit takar önnön tógája, s mit tart meg
titkaiból a psziché. Nehéz lenne
elfojtáson érni, aki publikus
szövegekben analizálja saját
motivációit. Akár maradhat
is — egyáltalán nem feszélyez. Arra
azért megkérném, Professzor: ne állja
el a kilátást, és ne traktáljon Jung
doktort leszóló történeteivel.

Platón az origóról

Hiba volt szóba hoznom az Öregnek.
Most, hogy az emlegetett megjelent, már
egy flashmobhoz is elegen lennénk
a kapualjban. Önök ketten persze
máshonnan érkeztek célba – vagy csak: meg –,
én mindvégig el sem mozdultam innen,
az origóból. Milyen tanulsággal
szolgálhatna egy ilyen Önök felől
nézve valószínűleg dögunalmas
karakter lineáris fejlődése,
és milyennel a professzionális
önmegfigyelés alatt tartott psziché
hullámvasutazása nekem? Mit is
mondhatnánk egymásnak olyat, aminek
érvénye lehetne? Talán meg tudjuk
állni, s nem zavarjuk egymás köreit.
Ha kételyei vannak, csak szóljon, Carl —
szerintem az agg Ödipusz is biztos
rábólintana, hogy szükség esetén
Frau Spielreinhez forduljunk tanácsért.

Platón a madárdalról

Mindenkor tartózkodtam a hallatlan
szavaktól. Miért akarna túlozni,
aki a legnagyobbat érinti meg
mégoly köznapi dologról beszélve
is? Nem a szó, a logosz-e, amitől
érthető lesz az érthetetlen, és
az értelmetlen értelmet nyer? Csak az
van, ami kimondható. Jól figyeld meg,
miként ölt alakot az alaktalan!
Elég megnevezned az érzékekkel
fogható egyedit, hogy megszólíthasd
az ideáját is. Metafizika
a madárdalban — 2 in 1, csupán
idézd fel, amiről kezdettől tudtál.
A professzor alig tévedett azzal
a varázsnotesszel: a szöveget el
lehet tüntetni, de a viaszon ott
az összes jel. Kérdés persze, ki hagyott
rajta elsőként nyomot. Kész szerencse,
hogy Carl éppen erre házalt kollektív
tudattalanról szóló tézisével.
Azért én mégis maradnék a viasz-
táblánál, az eszményeknél, meg ennél
a kapualjnál. Itt valahogy sokkal
könnyebben elő tudom hívni őket.

Platón az ideák természetéről

Zavarba ejtenek a végletesen
ellentétes érvek. Mintha múlhatna
bármi is azon, hogy alkalmaztam-e
az elvonatkoztatás műveletét,
amelyről elsőként Arisztotelész
tesz majd említést. Érdektelen vita,
nem illendő döntőbírót játszanom
benne. Fontosabb ennél, hogy megértsék:
az ideák nem azonosíthatók
a fogalmakkal, hiszen éppenséggel
ezeknek ideái. Pusztán annyi
közük van a dolgok absztrakcióval
föltárható lényegéhez, hogy
a mibenlétük pszichés érzetei.
A megnevezés közbenső állomás,
zajmentes állapot, a megismerés
csendje. Az „ágy” egy minden egyeditől
megtisztított, elvont fogalmat jelöl,
az idea pedig – például – olyan
tökéletes ringatózás benne, mely
pusztán érzéki úton semmiképpen
sem megtapasztalható. Mégis,
emlékezhet rá a szerencsés, aki
ismeri a módját. Magam gyakorta
itt is ringatózom, ebben a kapu-
aljban. És ha már „ágy”: az ölelkezést
sem hagyom ki. De az egy merőben más
idea. Freud meg Jung eléggé sokat
beszél róla, s ilyenkor valamiért
rendre szóba kerül Frau Spielrein is.

Platón az írásról (kérdez)

Az egészet írod felül, ahányszor
valamit hozzáteszel. Lehet, csak egy
árnyalattal lesz gazdagabb, egy addig
homályban hagyott részlettel pontosabb
az összkép, ám megeshet, hogy merőben
új értelmet nyer. Akár szándékodtól
függetlenül is. Te magad vagy írott
történeted, a szöveg veled együtt
alakul, olybá tűnik, kényed-kedved
szerint. És ha kiderülne: buzgalmad
csupán annyi, hogy engedsz lefutni egy
beléd kódolt programot — a cselekményt
már előtted megírták? Kíváncsian
vagy kelletlenül folytatnád-e tollba-
mondás után a megkezdett mondatot?
S elég bátor lennél-e, hogy megkérdezd,
ki írt engem ebbe a kapualjba?

Platón várakozása

Mindkettőnknek tartozom vele, hogy be-
lássam: mióta először hallottam
felőle, mindennél jobban izgatott,
miképpen is lehetne becserkészni.
Kezdetben szándékosan halogattam
a dolgot, mint az ínyenc, aki csupán
csipeget elő- és főételekből,
a desszertre várva. Azután egyre
többet foglalkoztatott a gondolat,
hogyan üthetném nyélbe anélkül, hogy
félreértésekre adnék alkalmat.
Mindahányszor ugyanoda lyukadtam ki:
üzenhetnék érte Carllal vagy akár
a professzorral. Ám mindig vissza is
hőköltem — ki vagyok én, hogy magamhoz
rendelhessek bárkit, pláne egy ilyen
különleges asszonyt. Így továbbra is
csak a halogatás marad, s a desszert
egyre fájdalmasabban késik. Pedig
feltétlenül szót kellene váltanunk
Sabinával arról, működhet-e úgy
is a nevemmel társított kapcsolat,
ha egyszer már beteljesült. Remélem,
elég kíváncsi lesz ahhoz, hogy mer majd
elsőként lépni. Van időm kivárni.

Platón bátorságáról (Frau Spielrein)

Carléktól hallottam, hogy már többször is
csaknem értem küldött, de valamilyen
félreértéstől tart. Persze fölöttébb
bosszantó a férfiúi önteltség,
amely ennyire kevéssé becsüli
a másik nem pszichés képességeit.
Ám zavaróbb ennél, hogy mindhiába
furdal a kíváncsiság, milyen is
az a róla elnevezett érzület,
amely állítólag beteljesülés
nélkül is egyfajta teljességet ad.
Lehet, arra vár, hogy majd én teszem
meg az első lépést. Csalódnia kell.
Hogyan kockáztathatnék meg éppen én
egy félreértést a magam közismert
előéletével? Nem mintha sokat
adnék a szóbeszédre, de mindenképp
tekintettel kell lennem azokra is,
akik köröttem élnek. Nem kenyerem
a türelem, amit mégis kénytelen
leszek gyakorolni. Csak legyen miért.
Most csupán annyi bizonyos – eddig is
tudtam –, hogy minden kapcsolathoz szükség
van bátorságra. És Platón tudja-e
abban a bátortalan kapualjban?

Platón búcsúja

Még mindig nem jön, én meg mintha ide-
ragadtam volna, pedig rég elfogyott
az összes mondanivalóm Carlnak vagy
a professzornak. Amúgy is kerülik
a fölösleges szószaporítást, ha
helyette új esetre vadászhatnak
a járdán nyüzsgő tömegben. A praxis
fontosabb számukra az elméletnél.
Ideig-óráig kedvemre esett
a szemlélődés, mint akad horgukra
egy-egy új delikvens, s milyen büszkeség
tölti el őket ilyenkor – akárha
ezzel végleg eldőlhetne kettejük
párbaja –, hogy azon melegében új
trófea után nézzenek. Már az sem
igazán szórakoztat, hogy fogadást
kössek magammal, melyikük jár előbb
sikerrel. Bár gondolkodni mindenütt
lehet, azért jót tenne kedélyemnek
több változatosság. Csak az tartott itt
ilyen sokáig, hogy úgy tűnt, ez a leg-
alkalmasabb helyszín, ahol Sabina
bizonyosan felkereshet, ha akar.
A hosszú várakozás közben végül
rájöttem: olyannyira hozzám nőtt, hogy
valóban enyém lett a kapualj. Így
bárhová magammal vihetem, akár
csiga a házát. Megüzentem Carllal:
mostantól mindenhol könnyen megtalál.

Nem határoztad el, de már tudod, hogy
bántani fogod. Elé dobsz valami
szöveget, és ismerheted annyira:
bizonyosan megüti magát benne.

Minél tapinthatóbb vagy a sorokban,
annál inkább. Ha képes átérezni, azért,
ha pedig ér(in)tetlen tud maradni,
ott a kétely, kinek a hibájából.

Hiába, hogy nem akarnál fájdalmat
okozni, magaddal együtt ostoba
csapdába csaltad. Hallgatásod is csak
sebeket ejtene. Mindkettőtökön.

Volt szerencsém (akkor másként gondoltam)
ismerhetni téged, igaz, futólag
csupán. Önérzetemet persze máig
sérti, hogy ennyiben is maradtunk egy-
mással. Idővel azután mégis fel
tudtam mérni e kapcsolat nélküli
kapcsolat hozadékát: a (megkésett)
szembesülés élményét érvényesnek
szánt önmagammal és a teljes oda-
adás feltételes reflexére – mint
olykor egyedül adekvát válaszra –
való képességet. Bár tudat alatt
készültem rá, hogy egyszer majd neked is
megmutathatom maszk nélküli arcom,
már nem remélt meglepetésként ért az
üzenet, hogy soraim évtizedek
múltán, címzés híján is eljutottak
hozzád. A futólagosnál azóta
sikerült jóval messzebbre jutnunk, a
kapcsolat nélküli kapcsolat pedig
egészen új tartalmat nyerve (talán)
már kölcsönös. Legfőbb ideje hát, hogy
javítsam a múlt időt – van szerencsém! –,
és folyamatos jelenben beszéljek.

Léleknyi csönd, teremtett lélek, ne higgyétek, hogy
kegyelmet kérek. Télben, déröklű iszonyatban,
szívemig fölérő hamis fagyban kihullott
meséim tejfoga, elborul hű lovam homloka.
Varjúláb tapod szűz havon, farkas jár a hold-
udvaron. Belesápadnak a vének, elkékül
az ajkakon az ének. Hittem nagytüzű tavaszban,
sorsot érlelő nyarakban: villámaimon
jégből a nyereg, most az átok is gyönyörű lehet.
Otthonosak akik a télben, próbálják koronám
fejszeélen! Kidőlnöm nekem lehetetlen,
gyökerezem a szerelemben; szerelem végvára
védj meg — ne hagyd, hogy kegyelmet kérjek.

     Nem szűnik a varázs

nem múlnak az álmok, szelíd
határsértők, szememből szemedre
áthajolnak napvilágnál inni
csillagok fényét, tüzet gyújtani
pázsitodon, majd kioltva meg-
rabolni rejtekeidet, nem fogyó
rejtelmeidet — körülölelnek
mindennapjaim: titkos ékszered
szorításuk, tűz-ujjuk nyoma, és
már nem szűnik a varázs soha,
szerelmem ébreszt, s bocsát rád álmot.

     Itt áll előttem

éltető fénybe öltözötten, és
sugarát szelíden rám veti: íme
választott napom, holdam és minden
csillagom, partról a vágyott, álmodott
tenger, és „föld!” kiáltás az árbóc-
kosárból, élet, mely puszta létével
hevít a szenvedélyig, és kitartanom
segít, élni én beléköltözöm —
magára gyújtott, és végigégem.

     Már sosem fogunk

tudni nem tudni egymásról, már csak itt
a közelemben, ha legtávolabb
távol, ing alatt lángként rejtelek,
hevével bőröm perzseled, járjak
bárhol, fölékesítve napjaim
a megújuló vágytól, s mint kit varázs
ütött a rácsodálkozástól, úgy hasít
belém (hogy bátran legyek bátor): mi
már sosem fogunk se asztaltól, se ágytól.

a lapos hazugságon, mint szitán,
majd a cselvetések bevett fondorlatain,
mézen-mázon,
burjánzó szóvirágon,
a tiltott határ szögesdrót-során,
a frontvonalak féltve ápolt lövészárok-
romantikáin,
végül magán az ármányon —
az idegen palástok nem rejthetnek tovább
benső hiányt, be nem töltött vágyat.
Így medréből kilépve
már nyakló nélkül áradhat
az őszinteség durva tökélye,
hogy azt is félreértsük,
ha ki-ki maszkját letéve áll végre elénk.

A megemelés technikájával, gazdagabb
instrumentációval, megszólaltatva néhány
indokolatlanul mellőzött vagy háttérbe
szorult hangszert is, valamelyest pontosabb
partitúrából, frissen szerződtetett zenészekkel
az immár méretre igazított frakkokban,
s persze a határozottabb dirigens lendületesebb
értelmezésében. A kritika fanyalog
vagy lelkesedik, növelendő a mű rangjával
önnön fontosságát, előszeretettel él a megemelés
technikájával, így lesz mind emelkedettebb,
klasszikus és elnyűhetetlen, és már egyedüliként
értelmezhető — esküdni mernél, hogy beleszületett
a fülbe, öröklődött, mint egy mutáns kromoszóma
vagy az eredendő bűn.

Túlkoros angyal vállán fityegő
csibeszárny — halovány virtus.

Mutatványra futja még,
a repülés túl fárasztó csoda.

Hanyatt-homlok támadások,
győzelmes bukások közhelye,
és homlokegyenest harmóniák.

Mindahány verstett hiába.

Látszatok impozáns sorát zárom:
vesztesek számadása.

Narcisszusz végsőkig elszánt arca
merül az olajos víztükörbe.