Kelebi Kiss István: Idő

orgonasíp hangjai a boltívek alatt
valahányszor elindulok az égbe vezető lépcsőkön
hangulatainak falán visszhangzó én-
falak
kőpárkányain képezi le magányom

kockaköveken léptek
suhanó idő alatt városnyi háztető

délután

s mintha nem is történhetne másként
hozzám lépsz

azóta is magamon hordom véletlen színű tekinteted

„Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap; most, ezen a világon otthont, testvért, anyát, apát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet.” (Márk Evangéliuma 10,28-31)

tetteik mint láncszemek
fonódnak egymásba mégis csak látszat
a hibátlan sor

végéről egyaránt
hiányzik az akiért és az
amit ama képes beszéd áldozat gyanánt elhagyni tanít

sőt helyet is cserél
holt dologgal halhatatlan
menlevelet nem kaptál érte csak választásod szabadságát

a madár
tekintete rég a levegőben hasít
mielőtt szárnyát kiterjeszti

és fordítva
röptében is ragaszkodik a földhöz
célját meglátva

te
csukott szemmel türelmesen erőlködsz
csukott szárnyakkal

kikövezett járt utakat ajánlasz egyre
egy jó szavad sincs a megépült pillérekről
becsmérled az el sem kezdett ívet

nem a lehetségest nézed a meglévőben
előre megfontolt szándékkal különös kegyetlenséggel
nyilvánítod áthidalhatatlannak a távolságot
pilléreim között

halmazati büntetésként viselem
hogy mindenképp le kell töltselek de
utána kezdenünk kell majd valamit egymással

„Lazíts, és menj mélyebbre!”
Agykontroll José Silva módszerével

Hozd fel, amit lent találsz,
és ha semmit nem találtál,
ejtsd vissza.

„Egy lehetséges nő
egy lehetséges férfi
megy az esőben
megáll az esőben”
Petri György: Improvizáció
(részlet)

Egy nő, aki visszamenő-
leg tette lehetségessé magát.

Ha még adnál a szabályokra,
dühönghetnél:
időn túl látta meg benned
a lehetséges férfit.

Hol volt a szeme
amikor élesben játszottál érte?

Kihúzva magad, hogy játékon kívül
ugyan, de partiképes lettél,
habozás nélkül mész vele
a mentális térbe,
hogy valós időben nyerjél.

És már nincs szükséged visszamenőleges hatályra.

Egy lehetséges nő és egy lehetséges férfi
beteljesítette egymást.

Tizenhárom napon keresztül
élte át újra meg újra addigi élete minden napját
a szövőgyári munkásnő,
míg cellájában várt az utolsóra napra.

Kegyelemre nem számított, de megkapta,
és tizenhárom év múlva a szabadságát is.

Távoli jövője lett ez a tizenhárom nap,
amelyben rövidre szánt élete tizenháromszor ismétlődött.

Távoli jövőjében érdemrendek akarták bizonyítani
számára, hogy megérkezett,
de elégtétel nem járt velük,
csak országos felelősség és kiüresedett elvárások.

Sorsa bezárult, vele a lelke is,
talán már az ítélethirdetéskor.

váratlanul kérdezett rá
annyira
hogy végiggondolni sem volt időm

a lépcsőházból azért
vissza tudtam szólni hogy tudhatná
vannak dolgok amikre

nem csupán váratlanul illetlenség
de beléjük gondolni is
hát még végig

most aztán alaposan feladtuk
egymásnak a leckét és mindketten
a másikét szeretnénk megcsinálni

óvatosan mondd ki ha fölidézed
vigyázz
különösen társaságban
türelemmel hívd elő
a pupillák célkeresztjén át
térben-időben felmérve
és illendőn tartva a távolságot

a szívekben derengő
esendő végvidék-országban
folyjon bár végtelen pozícióharc
győzelem után
az ellenfelet is méltató ünnep
csitítsa
a zsivajt

a felajánlott tűzszünetre
te tartózkodó és szelíd álommal felelj
melyhez nem ér el sem parancsolt csönd
sem durva vásári lárma

meglátod
így vívott hited veszteség nélkül kihajt

átkozd meg életed
minden egyes napod
szerencséd balsorsod
szerelmed haragod

átkozz hazugságot
átkozd ki félrenéz
átkozd mi könnyűnek látszott
s most mégis túl nehéz

átkozd dolgainkban
a rend kinek érdek
hogy miért nincs elég gond
amikor temérdek

átkozd a hatalmat
s ki szolgamódra szolgál
átkozd a vackán búvót
és azt is ki már továbbállt
vagy próbál

átkozd a sumákoló csürhét
és azt is aki csak reményen él
átkozd aki sosem átkozódik
kit magához kötve öl meg a remény

All in [négysoros-variációk]

Egyetlen sorra, betűre,
írásjelre mindent? Akár
egy ékezetre is, ha valós
esélyt ad, hogy élni tudj.

                    *
egyetlen sorra betűre
írásjelre mindent akár
egy ékezetre is ha esély
van rá hogy még élni tudsz

                    *
Egyetlen sorra, betűre,
írásjelre mindent, de akár
egy ékezetre is, ha valós
az esély, hogy élni tud.

a tegnapi fősodor
most ereje fogytán simul a tájba
tükör
meg se lepődsz hogy torzítás nélkül láttat

ha veszélyt érez mélyebbre húzódik
takarja hínár
békalencse

felhőket hozó szelet remél
várja
hogy megnyíljanak az ég csatornái

és akkor hullámokká duzzadva
mederágyában próbálja magával sodorni
egyetlen életed

köröskörül csapdák
tapintható
vashidege

érvényüket vesztve
feloldódnak
a közelítők

csak távolról látta
de látnia kellett
hogy visszataláljon

eggyé olvadva érezte meg
szabadságát
kiszabadul

belesimulni meghitten
ahogyan csak ők tudtak
a régiek

helyére tolva a kizökkent időt
hazatérni az eredendő rendbe
az időtlen ösztönös tudatában

pillanatról pillanatra
teremtve újra a harmónia egyensúlyát
és teret építeni belőle magunk köré

ahol együvé kerül
arány mérték és szabály
hogy megítélhessük érdemrendjeinket

ha a korszellem zárójelbe tette is
te illőképp becsüld meg szégyened
bátor ma
ki feloldva zárójelét
restellni tudja azt mi benne van
általa lehetsz majd
bárha pirulva
megannyi idült görcs nyűgétől szabad és
immár megfejtve képleted
újra csak magad

Kelebi Kiss István: Jazz

minden földi–égi
válság- és világvégi bálszezonban
csillár-galaxisainkkal
egymásba kapaszkodva forgunk
szemhéjunk alatt
a szűnő világ
illetlenül
kifulladásig egymásban kering
te és én
nyitó tánca
ama komor díszletű
szobában

*
minden földi–égi
válság- és világvégi bálszezonban
csillár-galaxisainkkal
egymásba kapaszkodva forgunk.
szemhéjunk alatt
a szűnő világ.
illetlenül
egymásban kering kifulladásig
te és én
nyitó tánca
ama komor díszletű
szobában.

*
minden földi–égi
válság- és világvégi bálszezonban
csillár-galaxisainkkal
egymásba kapaszkodva forgunk.
szemhéjunk alatt
a szűnő világ.
illetlenül
kifulladásig egymásban kering
te és én.
nyitó tánc
ama komor díszletű
szobában.

mióta fölismerted
második tér lett számodra
melyben minden lépted előtted jár
körbefon
a táguló–szűkülő határ
érzed
hogy ő veled méri magát
körülveszed
perce vagy
kifelé is csak befelé haladhatsz
ellépett lépteibe lépsz
mióta felismerted
hogy nálad nélkül is ő a folytatás

Ki hagyja örökségül
vesztett harcállásait
minden korláton át
zuhanását
a sebben
kristályosodó sót
az amputált szárnyak csonkjait
isten hiányát belőlünk
nála becsvágyóbban megírni
ki próbálhatná
újra ormokon lengő hímzett zászlókká
(völgymenetben sem lett szerényebb)
ki hazudhatná lelkesebben
veresége átvérzett rongyait?

szárnyvonalon
kísértetvonat vergődik
a párálló völgyben
ablaka átsüt
a virradat fényén
látom a csodát
a szakadozó ködben
vársz
megérkeztem

te
lejárt
menetjegy
érvénytelen
felülirattal

mi
tenni
akarjuk
érvénytelent
érvénytelenné

most tudtam meg műtét és kemo vár rá
még az egyetemet sem fejezte be
képtelen vagyok átérezni a helyzetét
az én koromban mégoly durva fordulatokon sem szokás
már egykönnyen kiakadni
analógia híján felidézhetetlen
így azt is csak sejtem
hogy annak idején
az ő éveivel még nem tudtam volna komolyan venni
ekkora kiszúrást
tudom persze hogy könnyen beszélek
mert kényelmi okokból belegondolni sem vagyok hajlandó
hogy szeretteim közül is megtörténhet valakivel
hasonló
így hát csaknem szenvtelenül szorítok neki és érte
ne adja fel

akár ha okos gép működne
meredeznek a fagy-szikék
az elme lombja rég lehullott
a szív még bízik s biztat még

mag duzzad élettel terhesen
szennyel borított hó alatt
biztat bár tudom félig hazugság
csak tél még ne add fel magad

érzékeken túl derengő távlat
holdkráter környezet
képtelenné torzult
élőben tesztelt emberség

Kelebi Kiss István: Rejtőzködő

átszűrni előbb higgadtan
oly óvatosan ahogy
jégre lépve tennéd
mielőtt engednéd a nyelv hegyéről
csatasorba állni replikád

ne siess lecsapni
minden ziccert
keresd inkább hol van
a neked szánt tőr
várva hogy belédőlj

csapda lehet bármi
hát ne hagyd
provokálni az ösztönöket
várd ki míg fölfedi
a szöveg önmagát

míg pontosan nem látod
hol feslik szét
az álca öltözet
valódi
igazad fölött

ha mindenkit követsz
de egyenként senkit
magadtól érlelődsz

erőd sérelmek nélkül működik
mióta bízol megoldott
kötelékeidben

káprázat:
az ablak alatti bokrokon
angyalselyem
a földön szétszórt ruhák

mintha elvittek volna valakit
akinek már nem volt teste

Minek is görcsölnél, hogyha lehet
lazán? Attól még tudhatod. Szívből
és igazán. Attól még jól tudja,

hogy amit te tudsz, ő is. Jön az új
esztendő. Szűk is lesz, meg bő is.
Víg lesz, és szomorú. Ahogy mindig

szokott. Mindkettőre találsz
bőven majd indokot. Elég is találnod,
nem kell benne magad. Keresned.

A szabály mindig volt és marad.
Jutni fog árnyékból, és persze marad
a fényből is. Kevés az egyikből, de néha

sok is a kevésből. Ám minden, ami lesz,
így lesz éppen elég. Úton vagy
már felé. Úton ő is feléd.

spanyolviasz [önmontázs tizenegyesekre]

– a tálat kihozták miért haboznál
gyakorta éppen az üres van teli
kezdettől pontosan tudtad nem csupán
könnyednek induló mentális játszma

– megint rohanvást noha rendezetten
ha engem látsz is csak konstruált helyzet
az éppen adott időpontban–helyen
nem fordíthatsz a fejre állt dolgokon

– a trükk egyszerű mint a spanyolviasz
a tánc beindítja a cselekményt és
tetten éred a kukkolót magadban
lenyűgöz az állandósult zűrzavar

– sovány vigasz mégis belekapaszkodsz
árnyalhatod úgy hogy árnyalat legyél
látszatra teljesen megdelejeznek
a jó kifogások mentségnek rosszak

– hadd folyjon a szöveg amerre akar
minek mindig válaszokat keresni
ha legfeljebb hangsúlyokban változnak
menekülni nem segíthet menlevél

– hiábavaló az arcát fürkészned
bár adódhat úgy akkor meg miért ne
bizonyosra veszed hogy megtalál de
ne hivalkodj vele és ne is szégyelld

– „hova kéri a választékot, uram?”
súlyos kockázattal járó művelet
valaki a vesédbe akar látni
mert már életedben létezni kezdtél